Püspöki körlevelek 1932 (Szombathely, 1933)

a

len más jócselekedetnek sem tett olyan bőségesen gazdag, általános és ünnepies ígéretet, mint az imádságnak. «Kérjetek és adni fognak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap ; és aki keres, talál; és a zörgetőnek kinyitnak.» (Máté 6, 7—8.) «Bizony, bizony mondom nektek : amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek.» (Ján. 16, 23.)

Imádságot és vezeklést sürgető világszózat.

Vájjon lehet-e fönségesebb s Annak imádandó személyéhez méltóbb imádságunk, aki az egyetlen «közvetítő Isten és az emberek közt, az ember Jézus Krisztus» (I. Tim. 2, 5.), mint az a kérés, hogy az egy élő és igaz Istenben való hit el ne tűnjön a földről? Az ilyen imádság már részben magában foglalja a meghallgattatást, mert ahol valaki imádkozik, ott az Istennel egyesül s így megeleveníti a földön az istenhitet. Az imádkozó ember már az alázatos magatartásával is hirdeti a világnak a maga hitét mindenek Teremtőjében és Urában. Valahányszor pedig nem magán, hanem közös imádságot mond, elismeri az Űristennek legfőbb hatalmát nemcsak az egyes emberek, hanem az emberi társadalom fölött is.

Micsoda kedves látványt nyújt az égnek és a földnek az imádkozó egyház ! Napokon és éjjeleken át szakadatlanul hangzik az isteni sugallatra írt zsoltárok éneke. Nincs a napnak egyetlen órája, amelyet külön liturgia meg nem szentelne. Nincs az ember életének olyan időszaka, amely helyet nem találna Krisztus titokzatos testének, az egyháznak, akár hálaadó, dicsőítő, könyörgő vagy engesztelő közös imádságaiban. így az imádság maga biztosítja az Isten jelenlétét az emberek közt, amint az Üdvözítő meg is ígérte : «Ahoi ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük». (Máté 18, 20.)

Az imádság megszünteti a mi korunk nagy bajainak szülőokát is, amelyről föntebb szólottunk, tudniillik a földi javak mohó megkívánását. Mert aki imádkozik, a magasságba tekint az égi javakra, amelyekről elmélkedik és amelyek után sóvárog. Teljesen elmerül az Isten által teremtett csodás rendnek szemléletébe, amelyben nincsen helye a hiú nagyravágyásnak és a nyugtalan sietség őrült versenyének. így észrevétlenül helyreáll az egyensúly a munka és pihenés között, amely a mai

emberiségnek az egész fizikai, gazdasági és erkölcsi életnek végtelen kárára teljesen hiányzik. Ha azok, akik ma a termelt javak túlbősége miatt munkanélküliségre és nyomorúságra vannak kárhoztatva, kellő időt szentelnének az imádságra, a munka és a termelés rövidesen megfelelő korlátok közé szorulna s az a tülekedés, amely most az emberiséget a múlandó javakért ádázul harcolók két rettenetes táborára osztja, nemes és békés versennyé változnék a mennyei örök javakért.

Az imádság és a béke.

Imádsággal utat törhetünk az olyannyira megállított béke felé és, amint szent Pál szépen figyelmeztet, amikor az imádság parancsát a béke és mindennemű emberi javak szent kívánságával együtt említi: «Mindenekelőtt arra kérlek, tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések és hálaadások minden emberért: a királyokért s minden felebbvalóért, hogy békés és csendes életet élhessünk, telve jámborsággal és tisztességgel. Ez jó és kedves a mi Üdvözítő Istenünk előtt, ki azt akarja, hogy minden ember üdvözljön s az igazság ismeretére eljusson». (I. Tim. 2, 1—4.)

Mindenki számára kell a békét kérni, de különösen is azok számára, akiknek hivatása az emberek kormányzása. Mert miképpen adhatják ezek népüknek a békét, ha maguk is annak híjával vannak? Már pedig a béke megszerzésének alkalmas eszköze az apostol tanítása szerint az imádság. Az imádságot a mennyei Atyához, tehát az emberek közös atyjához intézzük. Az imádság az emberiség egész nagy családjának érzelmeit fejezi ki s azért az egyes nemzetek és országok határai nem korlátozzák.

Akik mint bármely állam polgárai az egy Atyaistenhez imádkoznak, hogy békesség legyen a földön, nem lehetnek egyúttal a viszálykodások szítói az egyes nemzetek közt. Akik az isteni Fölséget imádkozva tisztelik, nem olthatnak saját népükbe imperialista vágyakat s nem ápolhatják benne azt a túlzó nemzeti elfogultságot, amely a saját nemzetét vagy államát ülteti az Isten helyébe. Akik a békesség és a szeretet Istenét (II. Kor. 13, 11.) állandóan szemelőtt tartják és őt könyörögve imádják, még pedig az Űr Krisztus nevében, aki a mi békességünk (Ef. 2, 14.), azok nem nyugodhatnak, amíg az igazi béke, amelyet a