Püspöki körlevelek 1932 (Szombathely, 1933)

6

világ nem adhat, a jóságos Istentől el nem jön minden jóakaratú emberhez. (Luk. 2, 14.)

A húsvéti örömnek hirdetője, a «Békesség nektek» köszöntés (Ján. 20, 19. 26.), amellyel az Úr az ő apostolait és első tanítványait üdvözölte, s amely azóta állandóan fölhangzik az egyház liturgiájában, ma inkább alkalmas, mint valaha az embereknek a nyomorúságtól meggyötört lelkét fölemelni és megvigasztalni

Jézus első prédikációja.

Az imádságnak szükséges velejárója a bűnbánat, azaz a bűnbánó lelkűiét és a vezeklés. Ezt tanítja az isteni Mester, aki mindenekelőtt a bűnbánatot sürgette: «Jézus kezdett tanítani és mondani: Tartsatok bűnbánatot». (Máté 4, 17.) Ugyanezt tanúsítja a keresztény hagyomány és az általános egyháztörténelem. Súlyos csapások, keserves megpróbáltatások idején, amikor az Isten segítségére nagy szükség volt, a keresztény nép vagy önként, vagy szent lelkipásztorainak példáját és intelmét követve, a lelkiélet két leghatalmasabb fegyveréhez nyúlt: az imádsághoz és a bűnbánathoz.

Az a szent ösztön vezeti a keresztény népet, amely a hívekben mindig működik, ha konkolyhintők félre nem vezetik, s amely végső elemzésben nem más, mint a «Krisztus értelmen, amint az apostol nevezi. (I. Kor. 2, 16.) Hasonló körülmények közt a hívek mindig megérezték azt a szükséget, hogy lelkűket a bűnöktől tisztára mossák őszinte bánattal a penitenciatartás szentségében s az igazságos Istent külső vezekléssel is megengeszteljék.

Jól tudjuk ugyan s veletek együtt — Tisztelendő Testvéreink — mélyen sajnáljuk, hogy a mi időnkben az engesztelés és a bűnbánat fogalma és neve a legtöbb ember szemében nagyrészt elvesztették régi varázserejüket, amellyel valamikor hatalmas rengésbe hozták a lelkeket és hősi áldozatokra serkentettek, mert a mélyen hivő emberek meglátták rajtuk Krisztusnak és az ő szentjeinek bélyegét. Sokan a külső testi sanyargatásokat az elavult dolgok lomtárába szeretnék utalni. Nem is beszélünk a mai emancipált vagy autonóm emberről, aki mindennemű vezeklést mint szolgaságot megvet. Nem is csoda. Mert minél jobban gyöngül az istenhit, annál inkább elfakul és feledésbe megy az eredeti bűn és az első ember lázadása Isten ellen, tehát a vezeklés és bűnbánat szükségességének átérzése is.

Nekünk azonban — Tisztelendő Testvérek — lelkipásztori kötelességünk ezeket a neveket és fogalmakat nagy becsületben tartani és tartatni, igaz jelentésüket és magasztos voltukat sértetlenül megőrizni, s ami a legfontosabb, a keresztény élet gyakorlatába átvitelöket sürgetni.

Yrallás és erkölcs.

Kötelességünkké teszi ezt már maga a vallás és az Isten védelme, amiben fáradozunk, mert a bűnbánat benső természeténél fogva az örök törvényen, azaz az Istenen nyugvó erkölcsi rendnek elismerése és helyreállítása. Aki a bűnéért Istennek elégtételt nyújt, az elismeri az isteni erkölcsi törvények szentségét, azok kötelező erejét és a büntetőjogot a törvény megszegőivel szemben.

Korunk legrombolóbb tévedéseinek egyike, hogy az erkölcsöt bűnös vakmerőséggel elválasztja a vallástól, ami által az erkölcsi törvények alól elrántja az alapot. Ez a tévedés talán kevésbbé volt föltűnő és romboló hatása nem látszott meg annyira, amikor még kevesen tartották s az Istenben való hit még az emberiségnek annyira közös meggyőződése volt, hogy akik már nyíltan nem is vallották, hallgatagon mégis hozzájárultak. De manapság, amikor az istentagadás már a néptömegeket is megmételyezte, bizony napról-napra szembe ötlenek és tapasztalhatók a tévedésnek szörnyű következményei. Az erkölcsi törvények helyébe, amelyek az istenhittel együtt szükségképpen eltűnnek, a minden jogot eltipró nyers erőszak lép. Már a pogány rétorok és költők által magasztalt régi erényeket — a becsületességet, tisztességet és megbízhatóságot — ma fölváltja az üzleti kapzsiság, amelynek rabjai a maguk és mások ügyeit lelkiismeretlenül és hűtlenül intézik. S vájjon miképpen állhatnak meg az emberi kölcsönös viszonylatokban szükséges szerződések ; mit érnek a kötések, ha hiányzik a lelkiismeret kezessége? S honnan vegyük a lelkiismeret kezességét, ha nincs hit az Istenben, sem félelem az Istentől? Hisz ennek az alapnak elmozdítása után összeomlik minden erkölcsi törvény s semmi sem akadályozhatja meg többé a nemzetek, a családok, az államok, az emberi kultúra fokozatos és szükségszerű lehanyatlását.