Püspöki körlevelek 1930 (Szombathely, 1931)
3 Mindebből kitetszik a szentgyakorlatoknak kitűnő hatása úgy az ember természetes tehetségeinek tökéletesítésére, mint még inkább a természetfölötti vagy keresztény ember kialakítására. Napjainkban, mikor az igazi krisztusi érzés, a természetfölötti lelkiség, a mi szent vallásunk valódi tartalma ellen annyi akadályt és korlátot állítanak ; mikor a naturalizmus széltében-hosszában uralkodik, amely a hit életerejét gyöngíti és a keresztény szeretet lángjait oltogatja : végtelenül fontossá vált, hogy az ember elzárkózzék a hazugság szemfényvesztése elől, amely «elhomályosítja a jókat»,1 s a boldog magányba vonuljon, ahol az égi világosság fényénél megértse igaz értékét és valódi becsét az emberi életnek, amelyet az egy Isten szolgálatába kell hajtani; elborzadjon a bűnnek utálatosságán ; megtanulja az Isten szent félelmét; a földi dolgok hiúságát leplezetlen világosságban lássa; az Űr Krisztus, aki «az út, igazság és élet»,2 tanításán és példáján okulva vesse le a régi embert,3 tagadja meg magát, és alázatosságban, engedelmességben és önkéntes önfegyelmezésben öltse magára Krisztust s igyekezzék tökéletes férfikort érni Krisztus teljes korának mértéke szerint,4 mint az apostol mondja, sőt teljes erővel oda törekedjék, hogy az apostollal ő is azt mondhassa : «Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem».5 így a lélek a szent magány napjaiban az isteni kegyelem hathatós segítségével, amelyet buzgó imádsággal és a szentségek gyakrabbi vételével bőségesebben élvez, fokonkint a teljes tökéletességig és az Istennel való édes egyesülésig emelkedik föl. Megbecsülhetetlenül drága, természetfölötti kincsek ezek, Tisztelendő Testvérek, s bennök rejlik a megnyugvás, a boldogság és a valódi béke, amelyet az emberi lélek sóvárogva kíván, de a modern világ a hiú kísértésektől elszédítve hasztalanul keres a múlandó és futva tűnő javakban, az élet hangos zűrzavarában. A szentgyakorlatokban megvan az a bűvös erő, hogy az embereknek megszerzi a lelki békét és életszentségre neveli őket. Bizonyítja ezt az igazságot az elmúlt századok tapasztalata s még inkább a mi korunknak tanúsága, mert megmérhetetlen azoknak a száma, akik a szentgyakorlatok magányában kellően megművelődtek s úgy kerültek ki belőlük, mint Krisztusban «meggyökerezettek és fölépültek»,6 eltelve 1 Bölcs. 4, 12. 4 Eí. 4, 13. 3 Ján. 14, 6. 5 Galat. 2, 20. 3 Róni. 13, 14. 6 Kolossz. 2, 7. világossággal, örömmel és azzal a békével, amely «fölülhalad minden értelmet».1 Ámde a keresztény élet teljességéből, amelyet a szentgyakorlat megteremt, a lélek belső békéjén kívül még más fontos lelki erő is önként forrásozik s ennek kiváló társadalmi jelentősége van : a lelkeket Krisztusnak megnyerni vágyó buzgóság, amelyet apostoli szellemnek szoktunk nevezni. A szeretetnek az a természetes hajtása, hogy a megigazult lélek, amelyben az Isten kegyelmileg lakást vett, csodálatosan fölbuzdul, hogy másokat is részeseivé tegyen a végtelen Jóság ismeretének és szeretetének, akit ő már elért és birtokba vett. Márpedig a mi korunkban az emberiség az apostoli munkára nagyon is rászorul. A missziók távol országai már «megértek az aratásra»2 s a szükségletnek megfelelő számú apostolt kívánnak. S a mi országaink is válogatott csapatokat követelnek a kétféle papságból, hogy méltó sáfárai legyenek az Isten titkainak, és sűrű sorokat a buzgó világiakból, hogy a papi apostolokkal szoros kapcsolatban szorgalmas munkával segítséget nyújtsanak a katholikus tevékenység különféle vállalataiban és ágaiban. Azért Mi — Tisztelendő Testvérek — a történelem tanulságain okulva a szentgyakorlatos intézményeket úgy tekintjük és üdvözöljük, mint az isteni Gondviselés által állított mindmegannyi úrvacsoratermeket, amelyekben a legnemesebb lelkek az isteni kegyelem hatása alatt, az örök igazságok és Krisztus példájának fáklyafényénél világosan fölismerik a lelkek végtelen értékét és az élet mindenféle viszonyai között azok megsegítésére fölbuzdulnak, mélységes megfontolás után megértik a Teremtő hívását az ő szolgálatára, sőt a keresztény apostolság lángoló hevét, erőfeszítéseit, fáradalmait, fönséges tetteit megtanulják. A szentgyakorlatos módszert az Űr maga gyakran alkalmazta az evangélium hirdetőinek kiképzésében. Az isteni Mester nem elégedett meg a názáreti ház sok éves magányával, hanem még teljes negyven napot akart eltölteni a pusztában, mielőtt a nemzetek előtt nyilvánosan föllépett és azokat a mennyei igazságokra tanította. Sőt az evangéliumi munka derekán is többször a magánynak kedves csendjébe szokta hívni apostolait : «Jertek külön egy puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé».3 S miután a nyomorúság földjéről a mennybe ment, apostolait és tanítványait a jeruzsálemi úrvacsorateremben akarta kiművelni 1 Fii. 4, 7. 3 Márk 6, 31. 3 Ján. 4, 35. d) Apostolokat nevelő erő. II. A lelkigyakorlatok az ejjyház történetében. a) Az egyház kezdetén.
