Püspöki körlevelek 1930 (Szombathely, 1931)
2 ( ] ] A Mkigyakorlatok vég- J zése a legalkalma- I sabb mód. j j ( ] 1 ] ( 1 < ] ] ] ] 1 1 < I; A lelkigyakorlatok fon- . tossága, alkalmas- ! sága és haszna. a) Korunkban. atvenedik esztendejében a katholikus papsághoz buzdító szózatot1 intézett, amely kiválóan gazdag anyagot szolgáltat a lelkiélet épületének minél magasabb fölépítésére. Az említett pápáknak nyomdokain haladva Mi is fölhasználjuk az alkalmat s olyan ügyet szolgálunk, amelytől a kereszténység számára kiválóan nagy lelki hasznot remélünk, tudniillik a lelkigyakorlatoknak intézményét. Forrón óhajtuk a szentgyakorlatok további meghonosodását ás tágabb elterjedését nemcsak a kétféle papság körében, hanem a világi katholikusok köreiben is. \ szentgyakorlatokat jubileumi évünk emlékeként hagyjuk a mi kedves fiainkra. Papságunk ötvenedik évének alkonyán a legbensőségesebb örömmel tesszük ezt. Hiszen végtelenül jól esik most amiékezetünkbe idézni azokat a mennyei kegyelmeket és kimondhatatlan vigasztalódásokat, amelyeket a szentgyakorlatok végzése közben gyakran tapasztaltunk; állhatatosságunkat a szentgyakorlatok végzésében, amelyek papi életpályánk mindmegannyi korszakait jelzik ; az égi világosságot és a lelki indításokat, amelyeket belőlük merítettünk az Isten akaratának fölismerése és beteljesítése céljából; végül szentgyakorlatokat adó munkánkat, amelyet egész papi működésünk folyamán a hívek lelki kiművelése céljából kimondhatatlan lelki haszonnal és hihetetlen eredménnyel végeztünk, úgy hogy a szentgyakorlatokban az örök üdvösség elnyerésének kivételesen alkalmas eszközét látjuk. Tisztelendő Testvérek, több szempontból is fölismerjük a szentgyakorlatoknak kiváló fontosságát, hasznát és alkalmatosságát, ha a jelen kort megfigyeljük. Korunknak súlyos betegsége és a jobbak által fölpanaszolt bajainak bővizű forrása a könnyelműség és a fölületesség, amely az embereket tévutakra hajtja. Innen magyarázható az állandó és erős hajlamosság a külsőségekre, a gazdagság és az élvezetek telhetetlen hajhászása, ami a lelkekben a magasabbrendü javak iránt az érzéket lassankint eltompítja és kioltja, sőt azokat az anyagi és múlandó dolgokba annyira elmeríti, hogy az örök igazságokra, az isteni törvényekre, magára a jó Istenre, minden teremtett lénynek okára és végcéljára nem is gondolnak. Pedig az Űristen az ő végtelen jóságában és irgalmasságában ma sem szűnt meg az embereket kegyelmeinek bőséges áramával magához édesgetni, bármily nagy is az erkölcsi romlottság. 1 Exhortatio ad clerum catholicum : «Haerent animo» 1908. aug. 8. (Acta Sanctae Sedis vol. XLI. pp. 555—577.) Az emberiség nagy családját sorvasztó súlyos lelki betegség gyógyítására ajánlhatnánk-e jobb orvosságot és gyógyítószert, mint ha az elgyöngült és az örökkévalókkal nemtörődő lelkeket a szentgyakorlatok végzésére buzdítjuk? Mert ha a szentgyakorlat nem is volna egyéb, mint rövid, néhány napos elvonultság, amelyben a megszokott társaságtól, rendes foglalkozásától és gondjaitól elkülönült embernek alkalma nyílik nem üres pihenéssel tölteni az időt, hanem azokat a végtelenül komoly kérdéseket megfontolni, amelyek az emberiséget szüntelenül foglalkoztatták, az ember eredetének és végcéljának kérdéseit. . . : az ember honnan jön és hova megy; akkor is már kiváló eredményeket szülhet a szentgyakorlat. Pedig a szent magánynak még sokkal nagyobb eredményei is vannak. Rászorítja az emberi elmét az elmélyülő munkára, mindennek pontos megfontolására, amit gondolt, beszélt, cselekedett; a magábaszállásra. Csodálatos módon gyakorolja az ember összes szellemi tehetségeit, hogy ebben a valóságos szellemi tornában az ész a komoly megí fontoláshoz és az elfogulatlan mérlegeléshez szokjék, az akarat komolyan megerősödjék, az ösztönök az okosság uralma alatt megfékeződjenek, az emberi cselekvés az észnek elgondolásai szerint biztos zsinórmértéket és vezérfonalat nyerjen, a lélek eredeti méltóságát és fönségét elérje, amint szent Gergely pápa lelkipásztori könyvében szellemes hasonlattal mondja : «Az emberi ész, mint a víz, körülzárva magasabbra emelhető s odatörekszik, ahonnan jött; de szabadon hagyva elfolyik s a mélybe hasztalanul elszóródik».1 Azonkívül a szentgyakorlatban «az Úristenben örvendező lélek az ébresztő csendben fölérez és : csodálatos elragadtatásban erősödik», amint szent Eucherius,2 lyoni püspök bölcsen mondja, sőt a jóságos Isten ahhoz a mennyei eledelhez hívja, amelyről Lactantius3 mondja : «nincs a léleknek édesebb étele, mint az igazság megismerése», s egy régi írónak (sokáig Nagy szent Vazulnak tartották) kifejezése szerint «az égi tudomány iskolájába és az isteni mesterségek tanintézetébe» kerül, ahol «az Isten minden, amit tanulnak, az út, amelyen haladnak, minden, ami által a legfőbb igazság ismeretére eljutnak».4 1 S. Greg. M., Pastor., L. 3., adm. 15. (Migne, P. L. tóm. 77. col. 73.) 2 S. Eucher., De laud, eremi, 37. (Migne, P. L. tóm. 50, col. 709.) 3 Lactant., De falsa relig., L. 1, c. 1. (Migne, P. L. tóm. 6. col. 118.) 4 S. Basil. M., De laude solitariae vitae, initio. (Opera omnia, Venetiis 1751, tom. 2, pag. 379.) b) Embert nevelő hatása. c) Keresztényeket képző hatása.
