Püspöki körlevelek 1930 (Szombathely, 1931)
5 hitet és Izlandban, mely Dánia fönnhatósága alatt | áll, ép ebben az évben szentelte fel szerencsésen a székesegyházat a Propaganda bíboros főnöke. Ennek az évnek isteni áldásaihoz hozzáfűzzük hát azt a bizodalmas reménységünket is, hogy az Ür szántóföldjének oly széles területén fáradozó apostoli vikáriusok, papok, férfi és női szerzetesek munkája nyomán, Ansgar vezetése mellett, sokkal örvendetesebb vetés is fog mutatkozni. Miként pedig a montecassinói ünnepségekre egy biborosatyát küldöttünk, aki a mi személyünket képviselje, úgy ugyanazon szent Kollégiumból választott követünket Franciaországba is elküldöttük, ahol ötszázéves fordulóját ünnepelték annak, hogy Jeanne d’Arc, ez a szent és nemzetének oly kiváló érdemű leánya dicsőségesen bevonult Reims városába. Hogy ennek a győzelemnek az emléke és emlékezete minden honpolgárnak kedvesebb, a katholikusoknak pedig áldásosabb legyen, valóban lehetetlen volt, hogy követünk által ne képviseltessük Magunkat. Kötelességünknek tartottuk továbbá, hogy apostoli nunciusunk által résztvegyünk azokon a nyilvános ünnepségeken, amelyekkel a csehszlovák köztársaság polgárai Nepomuki János szenttéavatásának második századfordulóját megünnepelték, úgyszintén és legfőképen ezeréves fordulóján annak, hogy Vencel, Csehország híres fejedelme s az egész köztársaság égi pártfogója, testvérgyilkosság következtében elhunyt. S amint nemrég egy Konzisztoriumon tartott beszédünkben mondottuk, nagy lelki gyönyörűséggel tapasztaltuk, hogy a Vencel vértanú tiszteletére rendezett ünnepségeken nem csupán polgárok és vendégek vettek részt, hanem magának a köztársaságnak vezetői és előkelőségei. Nem kellett-e örvendeznünk a lelkeknek ezen a felbuzdulásán? Azokra az általános zavarokra ugyanis, amelyek a borzalmas háború befejezése után a katholikus egységet és munkát ott azonnal válságba sodorták, azokban a napokban olyan béke, boldogság látszott bekövetkezni s a közéletnek olyan változása elkezdődni, amire — hogy valóban bekövetkezzék és Vencel pártfogása és esedezése mellett tartós is legyen — az ünnepségek közeledtével Istent könyörögve kértük. Ó bárcsak teljesednének vágyaink ; hisz mindenki tudja, hogy a két hatalomnak, az egyházinak és a világinak a harmonikus együttműködése mily biztos és alkalmas eszköze a nemzet boldogságának is. De papságunk ötvenedik évének csodálatos módon díszére váltak Anglia, Skócia és Írország ' Nekünk oly kedves fiai is, akikről elmondható’ hogy hitüket minden erővel megtartották s buzgóságban senkinél sem állnak hátrább. Ugyanis nagyszerű előkészülettel s a mindenfelől összegyülekező nép hihetlen tömegével ünnepelték százados évfordulóját annak, hogy az egykor oly kegyetlenül gyötört és üldözött vagy később az idők enyhülésével csak polgárjoguktól megfosztott katholikusok végre valahára polgárjogaik és vallásszabadságuk visszaadását megérhették. De különösen örömmel láttuk, hogy az angolok, skótok és írek nem azért rendezték ezeket az ünnepségeket, hogy a múltba visszatekintve az elszenvedett sérelmeket felhánytorgassák, hanem hogy latra vessék, hogy a közben szélesebb területen visszanyert szabadságukkal miként mozdítsák elő Krisztus törvényének még pontosabb megtartását s kellő engedelmességgel az államhatalom iránt, az ország hasznát. S nem egy okunk volt arra, hogy ennek a százados eseménynek a megünneplésében nem csekély részt kérjünk Magunknak; ha ugyanis illik, hogy Jézus Krisztus földi helyettese minden időben osztozzék gyermekeinek örömében, mennyivel megfelelőbb volt az ezen alkalommal, amikor megemlékezés történt annak a sok viszontagságnak a végéről, melyeket ezen katholikusoknak nagylelkű és nemes ősei hitüknek s a római Egyházhoz való hűségüknek a megvédésére buzgón és állhatatosan elszenvedtek. Sőt Isten segítségével az a szerencse is ért bennünket, hogy Anglia, Skócia és Írország örömét, az ünnepségekkel kapcsolatban, még meg is növelhettük. Ugyanis mindent szabályszerűen mérlegelve, azt a lelkes férficsapatot, mely az említett, ott dúló hosszas katholikus üldözés alatt, bár nem ugyanazon időben, de ugyanazon Krisztusnak s Egyházának ügyéért harcolt, főpapi tekintélyünkkel, melynek harcosaiként szenvedtek vértanúhalált, nemrég a boldogok égi sorába iktattuk. így történt, hogy áldozópapságunknak ez az ötvenedik éve, amit már Carbonian Kozmának, az Egyház egységét a vére ontásáig szerető örménynek boldoggáavatása annyira felékesített, még díszesebbé vált azáltal, hogy a vértanúság pálmájának elismerésével és megtiszteléssel adóztunk ezen áldozatok iránt is. Ezeknek a vértanuknak végső győzelméből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a Vigasztaló Szentlélek ereje és hatalma örökre átömlött az Egyház ereibe és benne megmarad; és vájjon nem ez tűnt ki abból is, amikor június havában a szentségnek más hőseit is tiszteletre és követésre a keresz' tény hívek elé állítottuk? Alig kell talán mon-T
