Püspöki körlevelek 1925 (Szombathely, 1926)
18 — csókját, anyai ölelését éreztük és a Sancta Mater Ecclesia szívének gyermekei jöttén örvendező, hangos dobogását hallottuk és viszonoztuk boldogan abban az ünnepies órában! Sorra látogattuk a jubileumi búcsú elnyerése végett a római nagy bazilikákat: szent Péter sírját a Vatikánban; szent Pálét a falakon kívül; a Boldogasszony nagy bazilikáját s benne az Üdvözítő betlehemi jászolát; a római pápák régi székesegyházát: szent János lateráni templomát és magyar katholikus őseink hitével s bűnbánatával iparkodtunk eleget tenni a teljes búcsú föltételeinek. Mert hiszen ez volt római zarándoklásunk első és fő célja. És aki tanúja volt ünnepi körmenetben történt felvonulásunknak s annak a fegyelmezettségnek s példás búzgóságnak, amellyel zarándokaink a hosszú út fáradalmaival s egyéb nehézségeivel járó áldozatokat meghozták; aki tanúja volt a szent Péter bazilikában végzett közös szentáldozás lélekemelő s örökre emlékezetes ünnepének és az arcokról lesugárzó meghatódottságnak és édes lelki örömöknek: az nem is kételkedhetik, hogy zarándokaink nemcsak a lelki tisztulás és teljes kiengesztelődés-, hanem az ideiglenes büntetések elengedésének gazdag kegyelmeiből is bőségesen merítettek! És ez egész természetes is! Mert, ha „hit nélkül lehetetlen tetszeni Istennek“;1) ha „a hit az emberi üdvösség kezdete és minden megigazulás alapja és gyökere“;2) s ha láttuk, hogy híveinknek mennyi alkalmuk volt arra, hogy hitükben erősödjenek és akár a vértanúi hitmegvallás hősies fokáig emelkedhessenek: akkor megértjük, hogy a lelki béke soha nem érzett vigasztalásait s az Isten fiainak minden béklyótól ment szabadságát örvendező lélekkel élvezhették! Micsoda fellángolása volt az a hitnek, mikor ott térdeltünk Péter Confessiójánál, ahol az apostolfejedelem vérével pecsételte meg a bazilika nagy kupoláján óriásbetűkkel megörökített nagy hitvallását, melyet hangos hittel valamennyien mi is utána mondot') Gál. 2, 16; Hebr. 11, 16. 'O Conc. Trid. sess. 6. C. 8. tunk: „Te Krisztus vagy, az élő Istennek fia!“ — majd pedig époly rendületlen, ünnepélyes hittel Péterhez és Péter utódjához fordulva, mondottuk az Ürral: „Te pedig Péter vagy — azaz kőszál — és Én erre a kőszálra építem anyaszentegyházamat és a pokol kapúi nem vesznek erőt rajta!“1) Hogy éreztük szent Pál vértanúsága helyén ennek a lánglelkü apostolnak mindnyájunk szívét áttüzesítő, a magasba emelő, áldozatos és harcos hitének biztató, bátorító erejét! S a Colosseum keresztény őseink vérével áztatott szent földjén térdelvén, micsoda lelkesítő, mindenre késztető erejét éreztük a kétezeréves győzedelmes katolikus hitnek! Amikor a katakombákat jártuk, ahol a három első század és az üldözések korának az egyháza, a katakombák egyházának eleven hite oly boldogítóan ihletett meg bennünket: nem kellett e a hitnek mindent magával ragadó erejét boldogan éreznünk!? S mily édes, boldogító egybeolvadása volt az katolikus hitünknek és lelkes magyar hazaszeretetünknek, amit ott a lateráni bazilikában akkor éreztünk, amikor II. Szilveszter pápa, a magyar szent korona ajándékozójának a magyar nemzet hálájával külön is megszentelt síremlékét megkoszorúztuk! Ezt a hitet s annak nyomán fakadt hívő lelkesedést és lelki örömöket csak fokozta az az örökre felejthetetlen, ünnepies óra, amidőn XI. Pius pápa, szentséges Atyánk, Krisztus földi helytartója és az összes keresztények atyja március hó 31-én a Vatikán Sala Regiájában atyai szeretetének és jóságának leírhatatlan kedvességével fogadott bennünket; mindegyikünknek gyermeki csókra nyújtotta áldó jobbját és jubileumi ajándékát. Nemcsak a magam és híveim, hanem az egész magyar katolicizmus hódolatát és hitét, ragaszkodását és hálájátj öntöttem bele abba a rövid beszédbe, amellyel szentséges Atyánkat ekként köszöntöttem: „Szentséges Atyánk! Mint elsők jelentünk meg Magyarországból, hogy a Szent Év alkalmából az egyháznak — Krisztus helytartója által — megnvi>) Máté 17, —.
