Püspöki körlevelek 1921 (Szombathely, 1922)
4 és lélek kell ehez. Ezt akarjuk szítani, ezt nevelni magunkban; de senkinek letörésére, senkinek kárára, aki jót akar! Minden egyházi buzdításunk ezt célozza ; minden katholikus megmozdulásunk ezt jelenti. Mi nem lázitani, nem izgatni, nw széthúzni akarunk, hanem a hitből vlío életet kívánjuk fejleszteni. Pártviszály s felekezeti villongás helyett mást kíván most tőlük az egyház s a haza. A kereszténységet ellenséges áramlatok csapkodják s azért mindenkivel kezet fogunk, ki ez alapokat védi; ugyanakkor pedig föl akarjuk léptetni magunkban a legnagyobb védő s hóditó erőt, az igazi keresztény életet, melyet szent Pál dicsér thesszalonikai híveiben mondván: „mi az evangéliumot nálatok nem egyedül beszéddel, hanem erővel s szentlélekkel is hirdettük ... s ti követőink lettetek elfogadván az igét sok háborúság között, úgy hogy például lettetek minden hívőknek.“ (I. Tessz. 1, 5.) Ilyen kereszténységet akarunk, példás, szent életet! Ha az meglesz bennünk, akkor győzhetetlenek leszünk. Ne lássunk tehát rémeket s veszedelmeket ott, ahol azok nincsenek, hanem erősödjünk meg hitünkben s egyesüljünk az egyház s haza szeretetében és szolgálatában. Mindenekfölött pedig nyugtassuk meg lelkünket e szomorú napokban. Találjuk meg a vigaszt a köztünk élő Jézusnál s a vele való életközösségben. Ez a Jézus köztünk van, velünk van s bennünk van; lehetünk-e hát kicsinyhitüek ?! A jeruzsálemi templomról mondja az Ur: „megszenteltem e házat, hogy nevemet odahelyezzem és ott lesznek szemeim és szivem mindenkoron.“ (III. Kir. 9, 3.) Akivel van az Isten neve, a szemei és a szive, annak nem lehet aggódnia s bármi történik vele, meg kell találnia magát. Már most gondoljunk templomainkra s a köztünk élő, az Oltáriszentségben minket szerető Ur Jézusra! O van velünk, — a szemei rajtunk, — a szive bennünk! Az Ur neve föl ség és hatalom; velünk van tehát segítő kegyelme! Az Ur szemei rajtunk; tehát gondunkat viseli s el nem felejt minket! Az Ur szive bennünk; tehát az ő életét éljük! Tudta, hogy sanyargatott s szenvedő híveinek az lesz mindig szivük vágya, hogy ő köztük s hogy közel hozzájuk legyen. E vágyukat teljesítette, mert mikor azt mondta: ez az ón testem, azzal azt is mondta, hogy itt van a szivem s mikor azt mondta: vegyétek s egyétek, azzal azt is mondta* hogy az ő szive legyen a mienk s élete s ereje s bizalma is a mienk. Bizalmatlankod hatunk-e, csüggedhetünk-e ezek után ? Kialhatik-e szeretetünk egymás s könyörületünk szegény felebarátjaink iránt? Kétségbeeshetünk-e jövőnk s hazánk sorsa iránt? S ha még is megkörnyékezne valamiféle ily érzés: itt a segítség; itt van Jézus: imádjuk, vegyük, együk, pihentessük fáradt fejünket szent szivén s megkapjuk tőle az erőt a kitartásra s a békecsókot a megnyugvásra. Végezetül mi is megismételjük a kereszténység legnagyobb költőjének szavát: „O boldog Magyarország, ha nem hagyja magát többé félrevezetni!“ (Paradiso XIX.) Magyarország most nem boldog; nehéz, kegyetlen utakon jár; de ha a nagy idők szavát megérti; ha hitében meg nem inog s szeretetét visszakapja: akkor majd rátalál a békésség s boldogulás útjára. Vezess minket Uram oda, hogy akkor majd boldogabban s hivebben szolgálhassunk Neked ! Amen! * A közölt főpásztori szózat a kézhez vételt követő vasárnapon a híveknek a templomban felolvasandó. A körlevélhez csatolt imádság pedig minden parochialis szentmise végén a b. e. XIII. Leo pápa által rendelt ima után, valamint a délutáni áj tatosságokon a hívekkel elimádkozandó. Budapesten, 1921. évi nov. 16—17.-én tartott püspökkari konferenciából. A magyar püspöki kar. Nyom. Buzárovits Gusztávnál Esztergom.
