Püspöki körlevelek 1921 (Szombathely, 1922)

Krisztusban Kedves Híveink!

A megpróbáltatás napjaiban van szükségünk a bátorító s biztató szóra s mikor a szenvedés s a csüggedés nyomja le a lelkeket, akkor van ideje a vigasznak, annak az isteni vigasznak, melyet a nemzetek apostola is megkívánt, a szentlélek vigaszának.

Ezt a vigaszt szeretnék nektek megadni szerencsétlen hazánk s a szomorú világ e napjaiban. Nehéz időket élünk; földarabolt hazánk számtalan sebből vérzik s mi magunk megtörve s elszegényedve tengetjük életünket. Amikor templomtornyaink harangjai megkondulnak, úgy érezzük, mintha nem is ünnepet harangoznának, hanem mint félrevert harangok zúgnák öntudatunkba siralmas helyzetünket s Magyarország veszedelmét. Hét nehéz és szomorú év után ugyancsak szomorú és fáradt a lelkünk s bár tudjuk, hogy a nehéz időkben annál nagyobbak kötelességeink is s hogy annál nagyobb elszántsággal kell a győzelmes rossz ellen föllépnünk, azért mégis megkörnyékez a kishitűség s a reménytelenség is. Szeretnék, ha életterhünk megkönnyebbülne, ha gondjainktól megszabadulnánk s ha a megélhetés keresztje nem nyomna le annyira a földre. Ali, igen, szeretnők, ha felejteni, s enyhülni, ha megint bizni s végleg kitartani tudnánk!

A bizalom, az enyhülés s a kitartás e forrásaihoz akarunk titeket vezetni, K. H., melyek a hitben, lelkűnknek Istennel való kapcsolatában s a kegyelmi életben nyílnak. Az élet s erő ez örök forrásaihoz vezetünk s biztatunk titeket, hogy merítsetek bizalommal az Üdvözítő forrásaiból s hogy higyjétek el, amit szent Péter apostol mond, hogy ti az ilyen sötét és gonosz világban is, amilyen ez a mostani, mint „megváltott nép“ hirdethetitek „annak erejét, ki titeket a sötétségből az ő csodálatos világosságába hivott“ (I. Pét. 2, 9.) s nemcsak hivott, hanem arra rásegített, hogy tengernyi keserűség közt is, mint ő mondja: „az Isten tisztelete, dicsősége és ereje meg! nyugodjék rajtatok.“ (4, 14.) Ezt élő hit, gyakorlati szeretet s Istenben való megnyugvás által érjük el s e három nagy erényre szeretnénk e pásztorlevelünkkel felbuzditani titeket.

I. Ami az elsőt, az élő hitet illeti, jó lesz gyakran megszívlelnünk sz. Pál apostol szavát: „oportet credere“, hinnünk kell. Akár boldogságban úszunk, akár tengernyi kínok közt élünk, az első s a fődolog, hogy Urunk s Istenünk mellett kitartsunk s szeretetben iránta meg ne fogyatkozzunk. Erezzük át, hogy vele kapcsolatban vagyunk s tőle el nem szakadhatunk. Hiszen ő utal rá e benső kapcsolatra, mikor mondja: „Én vagyok a I szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők, aki ón bennem marad s én ő benne, az sok gyümölcsöt terem.“ (Ján. 15.) Isten a világ I ura és semmi sem történik, amiről ő ne tudna. Semmi sem történik, amit Isten öröktől fogva előre nem látott, amit, ha í az jó, nem akart s amit, ha az' bűn és átok, végzései szerint reánk jönni meg ne engedett volna. „Kicsoda az — olvassuk Jeremiásnál — ki mondhatja, hogy I legyen, ha az Ur nem parancsolja?“ (Thr. 3,

I 37.) S mily biztatóan hangzik felénk az Evangélium szava: „Nemde két verebet egy filléren adnak? és azokból egy sem esik a földre a ti Atyátok nélkül. Sőt a ti fejetek hajszálai is mind megvannak számlálva.“ (Máté 10, 29.) De hát a vértanúknak nemcsak a hajszálai, hanem a fejei is lehulltak, fogjátok mondani, hát ezt is az Isten akarta? Erre a felelet az, hogy Isten a bűnt, a zsarnokságot, az igazságtalanságot soha sem akarja, de azt igen, hogy az ember, bármi történjék is vele s körülötte, az igaz utón maradjon s higvje, hogy ha az az út sötét is és véres is, mégis dicsőségre vezet. Ez volt a vértanúknak s ez minden szenvedőnek útja.

Ilyenek ezek a mi útjaink is a mostani önző, pénzsóvár, szeretetlen s kegyetlen világban. Ezeket az utakat nem az Ur Isten rakta s épenúgy nem az ő