Püspöki körlevelek 1916 (Szombathely, 1917)
~/H Midőn a választott nép ősatyja Ábrahám Istentől e parancsot kapta : „Vedd egyetlen fiadat, kit szeretsz, ... és áldozd fel őt“ (Móz. I. 22, 2.), a legnagyobb megpróbáltatás elé került, amely valaha emberszívre nehezedett és a legnehezebb választás előtt állott, melyben embernek valaha jobbra, vagy balra döntenie kellett. A három isteni erény küzködött benne természetes eszének sugalmaival : ha elpusztul késő öregkorában nyert egyetlen fia, hogy hihessen ő Istennek, aki azt ígérte, hogy nagy nemzet fog tőle származni ? Hova lesznek szép reményei, melyeket a tőle eredő néphez fűzött ? Harcra kelt lelkében a szeretet a teremtő Isten iránt azzal a szeretettel, melyet szivének egyetlen magzata iránt érzett. És a küzködés eredménye az lett, hogy az Istenbe vetett hit, remény és szeretet legyőzte benne az emberit s tán összetört lélekkel, és vonagló testtel, de égre vetett szemekkel, hitben, reményben és szeretetben meg nem fogyatkozva megindult az ő kálváriája : a Mória hegye felé, hogy ott feláldozza az Urnák egyetlen gyermekét. De Istennek nem kellett az embervér és nem az áldozat, visszaadta a fiút atyjának s megújította ígéretét: „Megáldatnak ivadékodban a föld minden nemzetségei.“ (Móz. I. 22, 18.) Vájjon mi tetszett meg Istennek annyira Ábrahámban ? A meg nem rendült hit és bizalom az ő Istenében. Megmondja ezt az apostol : „A hit az, mely végett lön az ígéret, hogy sok nemzetek atyjává rendeltelek téged . . . reménység ellen, reménység által hitte, hogy sok nemzetek atyja lesz ... és nem ingadozott a hitben . . . és nem kételkedett Isten Ígéretében bizalmatlanság által, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván Istennek, . . . azért is tulajdonittatott ez neki igazságul.“ (Róm. 4, 9, stb.) K. H. ! Amidőn az idei nagyböjtbe lépünk, én Ábrahámnak meg nem fogyatkozott hitét, meg nem ingott bizalmát óhajtanám a lelketekbe varázsolni. Mert jól tu: dóm, hogy nem kisebb megpróbáltatások és nehézségek súlya alatt görnyedeztek, mint a szent ősatya. Már 20-ik hónapja sistereg fejünk felett a világháború lángja. Sok atya és anya volt kénytelen elküldeni fiát a háború Mória-hegyére, hogy ott hamvad.jon el, mint engesztelő áldozat. Sok ember gondolja magában : miért beszéltek nekünk emberszeretetről és testvériségről, ha most a testvérek kegyetlenül ölhetik egymást? Miért hallottunk annyi dicsőítést haladásról és kultúráról, ha összelőtt dómok lángjai füstölögnek és művészi kezek alkotásainak roncsai merednek az ég felé ? Hol van a jóságos, gondviselő Isten, ha mindezt tűri? Midőn a tavalyi nagyböjtben hamu alá hajtottuk fejünket, avval a titkos reménnyel karoltuk át a kereszt tövét, hogy Isten megelégeli már szenvedéseinket s jön a békének dicsőséges feltámadása. És most az idei nagyböjt még több nehézség elé állít, úgy hogy türelmevesztett lelkünk csak azt sóhajtozza : Meddig Uram, oh még meddig ? Sok nehézség és érthetetlen kérdőjel közé állított lelketeknek ezt a mondatot tűzöm ki, mint nagybőjti programmot : Meg ne rendüljön a ti hitetek Istenben és bizalma tok a gondviselő Isten jóságában! Nehéz dolog a gondviselésről beszélni az apjukért, testvérükért, fiukért kesergőknek s azoknak, akik máris roskadoznak a nehézségek súlya alatt. És mégis azt mondom: akiben Istenben való hit és bizalom megingott, arra nehezedik rá igazán a legnagyobb csapás és az vesztett el voltaképen mindent. 999. sz. Nagybőjti intelem. IV.
