Püspöki körlevelek 1915 (Szombathely, 1916)
KEDVES HÍVEIM! A nagyböjt mindenkor a magunkbaszállás ideje. Amidőn büszke fejünket a hamu alá hajtjuk, hallgatagon elismerjük, hogy egész éven át haszontalan hiúságok után futkoztunk. Bűnbánóan érezzük át a bölcs Salamonnal: »Hiúságok hiúsága és minden hiúság, (Préd. 12., 8.) kivéve szeretni az Istent s őt egymagát szolgálni.« (Krisztus köv. 3, 4.) Tekintetünk a királyi zászló gyanánt sötétlő keresztfára esik. Máskor dacos és értelmetlen lelkünk most kitágul és vágyva-vágyik befogadni ennek a keresztnek a tanítását. Imádkozunk a zsoltárossal : »Taníts meg engem Uram, a Te igazságaid útjára; adj értelmet nekem és vizsgálni fogom törvényedet és megőrzőm azt teljes szivemből. (118. Zsolt. 33, 34.) Most »kész az én szivem, Isten, kész az én szivem. (107. Zsolt. 2.) Minden böjti idő fogékonnyá teszi lelkünket az Isten gondolatainak, terveinek megértésére. 0, de mennyivel jogosabban mondhatjuk el az idei nagyböjtön : »Ime most van a kellemes idő, ime most az üdvösség napja.« (Kor. II. 6. 2.) Ezer aggodalom tépi a lelkünket; az anyák aggódnak harcoló fiaik miatt, a gyermekek hadakozó atyjuk után sóvárognak, az ijesztő drágaság napról-napra nehezebbé teszi a megélhetés gondjait ; s bár bizva-bizunk abban, hogy az Úristen igazságos ügyért harcoló Tegyvereinknek adja a győzelmet, mégis Damokles kardjaként függ fejünk felett a kétség: mi lesz velünk? A sokféle szorongatástól körülvéve úgy érezzük, hogy egyedüli bizalmunk az Istenben lehet s az ő szentséges Anyjában, akiről oly szépen mondja Esterházy nádor imádsága: »Hozzád kiáltottak a mi őseink és minden szükségükből kiszabadultak, mert folyton-folyvást vigyázott szemed örökségedre, oh mindörökké áldott Asszonyunk!« De eszünkbe jut az is, hogy ha az Istentől valarr.it várunk, nekünk is meg kell tennünk a magunkét. Úgy érezzük, hogy a Krisztus keresztje beszél hozzánk és mi most meg fogjuk érteni az ő tanítását! Úgy érezzük, hogy az oltárképeket takaró sötét böjti lepel a mi bűneinket gyászolja! Mint a Krisztusüldöző Saul a damaszkuszi utón, úgy szólunk mi is Istenhez: »Uram! mit akarsz, hogy cselekedjem?« (Ap. csel. 9., 6. . . .) Mint a Sinai hegy tövében az Isten fönségétől áthatott zsidó nép, úgy kiáltunk mi is fel : »Mindent megcselekszünk, amit az Ur mondott és engedelmesek leszünk!« (Exod. 24., 7.) Ime, K. H., ezért mondottam az idei nagyböjtről: »Ime most van a kellemes idő, az üdvösség napja. (Kor. II. 6., 2.)« Igen, most vannak az Isten megértésének, a magunkbaszállásnak, a lelkiismeretvizsgálásnak, az önjavításnak napjai! Álljunk tehát a Megváltó keresztje alá és kérdezzük meg tőle, mik az ő nagyböjti tanításai; mondjuk neki az újszövetség dicsőséges templomában, amit Sámuel mondott az ószövetség szent hajlékában: »Szólj Uram, mert hallja a te szolgád!« (Kir. I. 3, 10.) K. H.! Sokan vannak, akik a most folyó világháborút kizárólag a nemzetek közt dúló féltékenység kitörésének, az elsőbbség erőpróbájának, a gazdasági érdekek összeütközésének tarják. Hogyan is lehetne más, — azt mondják, — mikor a háború annyi rosszat és csakis rosszat vetett felszínre. A háború szabadjára eresztette az eddig lekötött indulatokat ; leégett falvak és rombadőlt városok jelzik a hadak útját s az anyák Ráchel módjára siratják fiaikat, akik már nincsenek. (Máté, 2, 18.) És én mégis azt mondom, hogy ez nem keresztény hitből fakadt gondolkozás. Sok rossz van a háborúban, de ami rossz, azt Isten nem is akarja, az nem tőle ered. Róla írva van : »Nem vagy te gonoszságot kedvelő Isten. Gyűlölöd mind, akik gonoszságot cselekszenek.« (5. Zsolt. 5 — 7.) Ami rossz van a világon, azt az ördög és az emberek gonoszsága hozta létre. De mégis, ha a katekizmus arra tanit, hogy Isten akarata nélkül semmi sem történik a világon; ha maga az Ur Jézus mondja, hogy egy veréb sem eshetik 930. sz. Nagybőjti intelem. III.
