Püspöki körlevelek 1913 (Szombathely, 1914)
Kedves Testvéreim és Szeretett Fiaim !\ Az egyházi évnek legmeghatóbb s az Űr Jézus életének legfönségesebb szakát kezdjük ünnepelni. Ennek az istenemberi életnek minden része tanulságos, ünneplése pedig kegyelemmel teljes. És mégis úgy érzi mindenki, hogy a nagyböjtnek valami sajátod varázsa van és hogy az Üdvözítő halandó életének estéje, az ő kínszenvedése és kereszthalála mélyebben megindítja a szivet. Mert minden cselekedetéből a szent Szív szeretete sugárzik ugyan felénk; de az értünk vállalt szenvedésben oly gyöngéd és hősies, hogy annak szemléletén könyekre fakad a nagy Apostol és meghatottan csak annyit tud mondani: Dilexit me et tradidit semetipsum pro me (Gal. 2, 20.). És nemes szive föllángol a viszontszeretettől: nem kíván mást tudni, hallani vagy prédikálni, mint a megfeszített Krisztust (Kor. I. 2, 2. 23.). Ez a szeretet sürgeti, hogy bejárja a világot és tömérdek szenvedés közt (Kor. II. 11, ig—12, g.) lelkeket hódit Krisztus szelíd igájába. Mikor mi, Kedves Testvéreim, a nagybőit folyamán elmélkedéssel és predikálással mélyebben tekintünk az Ur Jézus szenvedéseibe és szeretetébe, lehetséges-e, hogy szivünket hidegen hagyja az a gondolat: Az Ur Jézus szeretett engem és önmagát adta érettem ? A felgyűlt szeretettel fölkel bennünk a vágy, hogy ezt a megható szeretetet viszonozzuk. És a szenvedés történetének fényénél megsejtjük a módját. Ha igazán szeretjük az Ur Jézust, akkor megtartjuk az ő parancsolatait (Ján. 14, 15. 21.) és szivünket tökéletesedéssel mindinkább az ő Szive szerint valóvá tesszük. De nekünk nemcsak a magunk lelkét kell üdvözítenünk, hanem másokét is. Ha tehát őt igazán szeretjük, akkor mint buzgó lelkipásztorok legeltetjük az ő bárányait és juhait (Ján. 21, 17.). A bünbánat idején, az üdvösség napjaiban szeretném lelketekbe vésni, hogy amit másoknak hirdettek, a bünbánat gyümölcseit magatokra is alkalmazzátok, azzal az apostoli üdvösséges félelemmel, hogy mig másoknak prédikáltok, magatok el ne kárhozzatok (Kor. I. g, 27.). De ezúttal azt kivánom, hogy a nagyböjt különös gyümölcse legyen számotokra a lelkekért buzgólkodás, az igazi lelkipásztori szeredet. Olyan kívánatos, főkép napjainkban, hogy Isten szive szerint való lelkipásztorok legyenek, természetfólötti szeretettel a lelkek iránt. Ezt a szeretetet szivünkbe oltotta az Ur a fölszentelés kegyelmével, nekünk pedig ápolnunk kell és tökéletesítenünk, hogy eszményi lelkipásztorokká váljunk. Mint a szivárvány különböző színekre bomlik, úgy a lelkek szeretete is különféle erényekben tündöklik. Szent Pál énekli meg őket a szeretet himnuszában (Kor. I. 13, 4—7.) mely a valódi lelkipásztor jellemvonásait tartalmazza. Türelem, a lelkipásztor erénye. Aki lelkekkel akar foglalkozni, annak eleve tisztában kell lennie azzal, amire különben az önismeret is rávezeti, hogy vesződséges 630. sz Nagybőjti intelem a lelkipászto rokhoz. V. . i
