Püspöki körlevelek 1899 (Szombathely, 1900)

— 2 —

ortu ad solis occasum consalutantium nomen laudesque praedicantium Iesu Christi. Atque utinam istas avitae religionis velut erumpentes flammas magnum incendium consequatur : exemplumque excellens multorum reliquos permoveat universos. Quid enim tam huic aetati necessarium, quam redintegrari late in civitatibus indolem Christianam, virtutesque veteres? Illud calamitosum, alios et quidem nimis multos obsurdescere, nec ea, quae ab eiusmodi pietatis renovatione monentur, audire. Qui tamen si scirent donum Dei, si reputarent, nihil fieri posse miserius quam descivisse a liberatore orbis terrarum, moresque et instituta Christiana deseruisse, utiqe exsuscitarent et ipsi sese, certissimumque interitum effugere converso itinere properarent. — lamvero tueri in terris atque amplificare imperium Filii Dei, divinorumque beneficiorum communicatione ut homines salvi sint contendere, munus est Ecclesiae ita magnum atque ita ut hoc in opere maxime omnis eius auctoritas ac potestas consistat. Id Nos in administratione Pontificatus maximi, perdifficili illa quidem ac plena curarum, videmur ad hunc diem pro viribus studuisse: vobis autem, venerabiles Fratres, usitatum certe est, immo quotidianum, praecipuas cogitationes vigiliasque in eodem negotio Nobiscum consumere. Verum utrique debemus pro conditione temporum etiam maiora conari, nomi nati mque per sacri opportunitatem Anni disseminare latius notitiam atque amorem Iesu Christi, docendo, suadendo, hortando, si forte exaudiri vox nostra queat, non lam eis, dicimus, qui effata Christiana accipere pronis auribus consuevere, quam ceteris omnibus longe miserrimis, Christianum retinentibus nomen, vitam sine fide, sine amore Christi agitantibus. Horum Nos maxime miseret: hos nominatim velimus, et quid agant et quorsum evasuri sint, ni resipuerint, attendere.

Iesum Christum nullo unquam tempore nullaque ratione novisse, summa infelicitas est, vacat tamen pervicacia atque ingrati animi vitio: repudiare aut oblivisci iam cognitum, id vero scelus est adeo tetrum atque insanum, ut in hominem cadere vix posse videatur. Principium enim atque origo ille est omnium bonorum : humanumque genus, quemadmodum sine Christi beneficio liberari nequiverat, ita nec conservari sine eius virtute potest. Non est in alio aliquo salus. Nec enim aliucl nomen est sub caelo datum hominibus, in quo oporteat nos salvos fieri.1 Quae vita mortalium sit, unde exsulet Iesus, Dei virtus et Dei sapientia, qui mores, quae extrema rerum non statis docent exemplo suo expertes Christiani luminis gentes? Quarum qui parumper meminerit vel adumbratam apud Paulum1 2 caecitatem mentis, depravationem naturae, portenta superstitionum ac libidinum, is profecto defixum misericordia simul atquae horrore animum sentiat. — Comperta vulgo sunt, quae memoramus hoc loco, non tamen meditata, nec cogitata vulgo. Neque enim tam multos

1 Act. IV. 12.

2 Ad Rom. 1.

idejéhez, méltónak kell hogy Ítélje mindenki az emberek annyi ez.erének azt a hatalmas lelkesedését, a mint napkelettől napnyugatig egy akarattal, egy szivvel-lélekkel magasztalják nevét, hirdetik dicséretét Jézus Krisztusnak. S vajha mindent átható, hatalmas lángtengerré terjedne szerte az ősi hitnek e magasba törő lángja és annyi nemesnek példája bár ragadna magával mindenkit. Mert mi szükséges anvnyira e kornak, mint az, hogy a társadalomban elfoglalja régi helyét a keresztény szellem s vele az ősök erénye? A társadalomra nézve jelent az veszedelmet, hogy oly sokaknál siket fülekre talál ezen hitbeli megújulásra intőnek szózata. Pedig ha tudunk az Isten ajándékát, ha meggondolnák, hogy nincs iszonyúbb nyomorúság, mint elpártolni a világ Megváltójától, elhagyni a keresztény erkölcsöt és intézményeket: bizonynyal felriadnának s futva menekülnének vissza a biztos végveszedelemtől. — És védni a földön s terjeszteni az Isten Fia uralmát, s az Isten ajándékainak közlése által az emberek üdvét munkálni, az Egyháznak oly nagy s annyira kizárólag saját hivatása, hogy egész tekintélye s minden hatalma ebbe helyezhető. Pápaságunknak nagy, nehéz gonddal teli munkájában, hiszszük, a mai napig erőnkhöz képest törekedtünk is erre: ti pedig, tiszteletre méltó Testvéreink, bizonyára nap nap után arra szenteltétek őrködéstek, gondoskodástok javát, hogy e munkában nekünk osztályosaink legyetek. Azonban a korviszonyoknak megfelelőiig minden ügyünknek még fokozottabb munkásságot kell kifejtenie; nevezetesen szerte kell hintenünk a szent év alkalmából mennél távolabb Jézus Krisztus ismerelét, tanítva, biztatva, lelkesítve, — ha talán meghallanák szavunkat, nem annyira azok. a kik a keresztény tant eddig is szívesen befogadták, hanem azok, a kiknek élete — önszerencsétlenségökre — hit nélkül és Krisztus szeretető nélkül szűkölködik. Ezeket szánjuk leginkább; ezeket keresi szavunk, — hadd hallják, hogy milyen az az állapot, a melyben élnek s mi vár rájok, ha meg nem térnek.

Szerencsétlen az, a ki soha semmit sem hallott Jézus Krisztusról, de mégis legalább nem terheli rosszakarat s nem bélyegzi lelkét háladatlanság: de egyszer megismerve, mégis megvetni, vagy elfeledni őt, oly oktalan és sötét gonoszság, hogy az ember arra szinte képtelennek látszik. Hisz kútfeje, forrása ő minden jónak: az emberi nem valamint Krisztus megváltói munkája nélkül nem üdvözüIhetett volna, úgy az ő mindenfentartó ereje nélkül még fönmaradása is is lehetetlen. Nincs másban senkiben üdvösség : mert nem is adatott más név az ég alatt az embereknek, melyben üdvözölnünk kellene'-). Hogy mi a halandónak élete, ha száműzve belőle Jézus, az Isten ereje és az Isten bölcsesége; — hogy minő az erkölcse, csak nagyon is világos példákban hirdetik a krisztusi világosságtól megfosztott népeknek az az utóbbi idők eseményei. A melyekre ha valaki csak ('utólag is visszagondol s látja bennök azt a szt Pál vázolta2) lelki-szellemi elvakultságot, a természetnek azt a megrómlottságát, a babonának és szenvedélynek azokat a szörnyeit: szükségképen szána*) Ap. csel. IV. 12.

s) Rom. I.