Püspöki körlevelek 1898 (Szombathely, 1899)

Körrendelet. Megdicsőült Erzsébet királyné Ö cs. és kir. Felsége emlékezetének évenként iskolai megünneplése tárgyában.

Még frissen sajog a szörnyű seb, melyet nemzetünk lelkén ütött a durva gyilkos, a ki magyarország földi nemtőjét, Erzsébet királyasszonyt orvul megölte messze idegenben.

Megölte azt a Királynét, aki nemzetünk szószólója, anyja volt, aki megosztotta falatját a szegénynyel, aki, mint dicső védszentje, Erzsébet, fejedelmi palástjának szárnya alá vette a szükölködőt, aki fájó könnyeket törölt le mialatt lelke sirt, s aki mindeneknek jó anyja volt, s kinek áldott nyomán az engesztelődés rózsái fakadtak, — megölte egy alávaló szövetség vadállattá aljasult tagja, élő példájául annak, hogy mivé lesz az ember, a rossz nevelés és ferde elvek hatása alatt mikor hit és erkölcs nélkül nő fel s nyomorult eszével tulteszi magát a törvény korlátain.

Tanitsuk az ifjúságot hinni és munkálkodni.

Tárjuk fel előtte azt a rettenetes örvényt, a melyet a fejetlenség és szívtelenség tanai nyitnak minden társadalomban. Tanitsuk megutálni azt az intézményt, melynek mérges, gyalázatos fája ilyen átkozott gyümölcsöket terem.

És tanuljunk megnyugodni a változhatatlanban. Tekintsünk fel a mi szeretett Felséges Királyunk megtört szivére, a melyet oly iszonyú sebekkel vérezett meg a sors, de a mely fenséges atyai szív még akkor is a miénk, népéé, alattvalóié, mikor ezernyi sújtó sorscsapás gyógyithatatlan sebet üt rajta, s a mely szív mélységes fájdalmában megtépett lelkét odatárja elénk, mondván: Szeretetem, atyai gondom, mindenem — a tiétek. — Az Ő fájdalma a mi fájdalmunk ; lássa a mi forrón szeretett Király-Atyánk, hogy a palotától a kunyhóig minden szív vele fáj, minden szem vele sir, s mutassuk meg : mennyire szeretjük Őt, mikor Felséges Hitvesét siratjuk s Annak drága emlékét őrizzük, ünnepeljük.

Neveljük Erzsébet Királyné emlékében a tanuló ifjúságot.. Nem szabad az Ő dicső emlékezetének meghalaványulnia a jövő nemzedékek lelkében sem. Évről évre szenteljük az Ő dicső és áldott, emlékezetének azÓ védszentje Erzsébetnek napját, november tizenkilenczedikét. — S mig a gyász e szomorú esztendejében már. megtartottuk gyászünnepeinket, — ezentúl évről évre, Erzsébet napján méltó gyász-ünnepélylyel ujitsuk fel a mi elvérzett Pátronánknak, Erzsébet királyasszonynak emlékezetét ; forduljon a maga hite szerint Istennek oltárához, Teremtője kegyelméhez az egész magyar tanuló ifjúság, s a tiszta gyermek-lelkek és fellángoló ifjúi szivek imádságában jusson az Ur elé a jövő nemzedékek hálája és szeretete Erzsébet Királyné iránt, a Ki szeretetének áldásával halmozott el bennünket, akinek utolsó imájába is bele van foglalva nemzetünk boldogsága. —

S az isten-házából az erkölcs, a törvény-tisztelet, a tudás és hazaszeretet templomába, az iskolába gyűljön a fiatalság, a mely előtt igazgatói, vagy tanári szó hangoztassa lelkesülten Erzsébet királyné áldott emlékezetét, a nemzet anyjáét, akinek szivét már halála előtt, a fájdalom hét tőrdöfése járta át, akinek szent élete és vértanú-halála örök emlékezetül álljon fiaink és leányaink előtt!

A gyász és emlékünnepély pedig záruljon a mi nemzeti imádságunkkal, a Kölcsey „Hymnusával“ a melynek szép szavaival kérjünk áldást a Magyarok Istenétől a mi nemzetünkre és a trónra, melynek Ő soha el nem halványuló fényes csillaga volt.

Magyarország tanárainak ajkaira s onnét a tanuló ifjúság szive mélyébe tegyük le Erzsébet Királynő dicső emlékezetét s haló porában is áldjuk azt az átvert, jó szivet,