Püspöki körlevelek 1887 (Szombathely, 1888)

Ez, Krisztusban Kedves Híveim, annyira kötelessége minden kereszténynek, hogy a ki ezt tenni nem akarja, azt az Ur Jézus nem ismeri el tanítványának, a mint azt határozottan kimondja sz. Lukácsnál: „A ki nem hordozza önön keresztjét és nem követ engem, az nem lehet az én tanítványom sőt sz. Máténál okát is is adja : „mert — úgymond — nem méltó hozzám.“ (Luk. 14, 27. Máté 10, 58.) „Ugyanis, hogy az ájtatos lelkű Kempis Tamással szóljak, ha volt volna jobb valami s az emberiség üdvére áldásosabb a szenvedésnél, azt Krisztus Urunk kétségkívül szóval és példájával megmutatta volna.“ De valamint szavával arra intett, hogy vegyük föl keresztünket, úgy példájával is csak azt tanította, hogy türjük el békeségesen a szenvedéseket és viseljük keresztünket teljes önmegadással. Tehát csakis igy lehetünk az Ur Jézusnak hü tanítványai, és igy fog reánk illeni sz. Ágostonnak szép mondata : „Krisztus által Krisztusért, és Krisztussal Krisztus után.“ (Libr. de Virg.) így gondolkodtak és igy éreztek mindenkor a szent életre törekvő keresztények, kik a szenvedő Jézus iránti buzgalomból nem csak eltűrték, de sőt kivánták is a különféle szenvedéseket, avagy mi más értelme lehetne egy szent Terézia fohászának : „Uram, vagy szenvedni, vagy meghalni!“

Bölcs Sirák könyvében ezt olvasom : „A jó és rossz, az élet és halál, a szegénység és gazdagság az Istentől van.“ (11, 14.) A mi más szavakkal annyit tesz, hogy történjék velünk az életben bármi, érjen szerencse vagy szerencsétlenség, legyünk egészségesek vagy betegek, gazdagok vagy szegények, éljünk dicsőségben vagy megvetett elhagyatottságban, mindez az Istentől, a mi mennyei atyánktól szár mazik, kinek akaratja és beleegyező engedélye nélkül egy hajszálunk sem görbül meg. Ez, kedvesim, oly hitigazság, melyet soha szem elől téveszteni nem szabad ; mert ugyanazon kéz az, — mint találóan mondja sz. Ágoston, — akár midőn megnyílik, hogy marokkal ossza a javakat, akár midőn ökölbe szorítva súlyát érezteti, (Serm. 4. ad. Fratres) Isten keze az, mely áld vagy reánk nehezül. „A te kezedben van Uram az én sorsom,“ fohászkodék lelke teljes meggyőződésével a királyi zsoltáros, (Ps. 30, 16.) és ugyanazt vallja a sorsüldözte Jób szenvedései közepett, midőn igy szól: „Az Urnák keze illetett engem.“ (19, 21.) Tehát érjen minket bármely baj inség, nyomor, szenvedés és betegség ; ragadja el a halál legjobb embereinket, barátainkat, rokonainkat és legyen osztályrészünk a bubánat és szomorúság, az elhagyatottság és megvettetés ; e keresztet senki más, mint egyedül Isten keze méri reánk, De hát Istennek, ki szent vallásunk tanitása szerint minden szeretetnek kutíorrása, s kit mi a bizalom hangján atyánknak nevezünk, vájjon mi oka és czélja lehet, hogy oly súlyos kereszteket rak vállainkra ??.... Az okot megmondta már régen szent Pál, midőn a zsidókhoz irt levelében igy szól : „Fiam ne vesd meg az Ur fenyítékét, és el ne kedvetlenedjél, midőn tőle dorgáltatol; mert a kit az Ur szeret, azt megsanyargatja; megfenyít minden fiat, kit magához fogad.“ (12, 5—6.) Az atyai , -eretet tehát indoka annak, hogy Isten keresztet mér reánk és sanyargat; czélja pedig ugyanaz, a mit az Ur Jézus a tékozló fiúról mondott példabeszédjében sz. Lukácsnál (15, 11—-19.) előad, hogy t. i. a szenvedés keresztje által magába szálljon az ember és belátván bűnös állapotját Istenhez mint legjobb atyjához visszatérjen. Ezt sürgeti, ezt követeli az Ur maga, midőn a Jelenések könyvében (3, 19.) igy szól : „Én azokat, kiket szeretek megdorgálom és megfenyítem ; azért nagy buzgósággal megjobbitván magadat térj meg.“