Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
A Magyar Királyi Dohányjövedék
27 A MAGYAR KIRÁLYI DOHÁNYJÖVEDÉK 1851-ig hazánkban a dohánytermelés szabad volt, nem volt feltételhez vagy engedélyhez kötve, elsősorban kisbirtokosok foglalkoztak vele. 1848 előtt az évi dohányszükséglet 500 000 bécsi mázsát tett ki, ami körülbelül 50-55 000 holdnyi ültetési területnek felelt meg. 1851. március i-től császári parancsra bevezették a dohányegyedáruságot a „magyar szent korona országaiban: Magyar-, Horvát-, Tótországban, Erdélyben, a Szerbvajdaságban, a temesi Bánságban, a katonai határőrség területén és a Tengermelléken." Ennek ellenére a dohánytermelők száma a következő hét év alatt háromszorosára, az ültetési terület közel négyszeresére növekedett. A dohányjövedék bevezetésével Pesten megalakult a Beváltási Föüzletvezetöség, ezen kívül Debrecenben, Marosvásárhelyen, Szegeden, Tolnán és Pesten Dohánybeváltó Felügyelőségeket hoztak létre. A kincstár a kis műhelyeket megszüntette, a legnagyobb, Fuchs-féle gyárat pedig megvásárolta. A Budapesten, a VII. kerület, Síp utca 23. alatt álló ingatlanért és berendezéséért a család 135000 forintot kapott, melyből új vállalkozásba kezdtek. Hogy milyen fejlett és jelentős is lehetett az általuk létrehozott üzem, arról a kincstári átvételkor készített leltár tanúskodik, mely szerint készleten maradt összesen 173 különböző fajtájú gyártmány: közel 8 millió darab szivar és 116 tonna összsúlyú egyéb dohányáru! Kis átalakítás után a termelés folytatódott, az egykori Fuchs-gyár, mint Erzsébetvárosi M. Kir. Dohánygyár működött tovább, de már központi irányítás alatt. 1867. február 21-én, a Kiegyezést követően a magyar minisztériumok visszaállításával együtt a dohányegyedáruság is különvált az osztráktól és létrejött az önálló magyar dohányjövedék. Innentől dohányt csak azok termelhettek, akik a Polgári Törvénykönyv rendelkezései szerint szerződést kötöttek erre. 1868-tól a magyar Dohányjövedéknek a dohánytermelésre, beváltásra, raktári kezelésre, dohánygyártásra, külföldi dohányok vételére, és egyéb, az adminisztratív igazgatásra vonatkozó központi teendők összes ügyeit közvetlenül a magyar Pénzügyminisztérium intézte. 1869. március 22-től a dohánybeváltóknál a kerületi és fiók hivatalok megkülönböztetése megszűnt. Onnantól a Pesti Dohánybeváltó Felügyelőség alá tartozott a Jászkiséri, a Pesti, a Szolnoki és a Tiszaroffi Dohánybeváltó Hivatal meg a Csetneki, az Érsekújvári, a Füzesgyarmati, a Jánosházai és a Kapuvári Beváltó Bizottság. 1877-től már a termelési engedélyeket is a beváltó felügyelőségek adták ki. 1890-től ezek új területi beosztást kaptak, és számuk ötről hétre nőtt. A tolnai felügyelőség megszűnt, és ezt is a budapestihez csatolták. Ide tartozott még a Barcsi, a Budapesti, az Érsekújvári, a Faddi és a Szuloki; a szolnoki felügyelőséghez pedig a Jászkiséri, a Szolnoki és a Tiszaroffi Dohánybeváltó Hivatal, valamint a Jászberényi Dohánybeváltó Bizottság. A gyárak már a kezdetektől vezettek kimutatást tevékenységükről, de mivel ezt nem azonos formában tették, 1875-től a Pénzügyminisztérium kötelezővé tette, hogy a továbbiakban adott sablonok alapján készüljenek az éves kimutatások a felhasznált nyersanyagról, a készített gyártmányokról, a behozatalról és kivitelről, illetve a munkások létszámáról. 1882. április i-től a Pénzügyminisztérium helyett már a Magyar Királyi Dohányjövedéki Központi Igazgatóság (Budapest, I. kér. Iskola utca iy) látta el az irányítás feladatait. A dohánytermelés mennyiségi és minőségi növekedését kívánták elérni, ehhez számtalan új rendelkezést kellett hozni. A beváltó hivataloknál kőből épített, kellő világítású és szellőztetéssel ellátott raktárakat létesítettek. 1884-től már Egy különlegességi gyártmány zárószalagja, 1890 körül DOHÁNY- ÉS SZIVAR- J|L KÜLÖNLEGESSÉGEK VI AUY. KI n. ÁRUDÁJA.
