Hornyák Balázs: Füstös múltunk. A dohányzás és a hazai dohánygyártás története a kezdetektől 1945-ig (Budapest, 2019)
Formás pipatestek
Formás pipatestek 157 Nem sokáig tartott azonban a trafikok virágkora. Az árudák és dohányelosztók állami kezelésbe vételéről szóló, 1934. november 28-án kelt Országgyűlési Naplóban Imrédy Béla, magyar királyi pénzügyminiszter, a hálózat jelentős átalakításáról beszélt. A korábbi kereskedelmi szervezet a dohánygyártmányok nagybani kereskedőire és kiselosztóira, dohánykisárudai árusítókra, valamint az üzérkedők csoportjára bomlott. Az 1934-es változtatással „megtakarítások elérése végett” a főváros minden dohánynagyárudája megszűnt. 38 bizományi dohányelosztó jött létre, amelyek alkalmazásában 25-35 dohánykisárus állt. Minden elosztót a Budapesti Központi Dohányáruraktár látott el bizományi áruval. A megrendelt tételeket költségmentesen helybe is szállították, mely lépés akkoriban 50 százalékkal több állami hasznot hozott, hiszen a megrendelt áru értékének negyed része az elosztók bizományi díja volt. 1940. január i-től betiltották a csehszlovák dohányjövedék gyáraiban készült márkák árusítását. A készleten maradt mennyiséget - eredeti és sértetlen csomagolásban - a munkácsi m. kir. dohánygyár visszavette és egyenlő értékű magyar gyártmányokra cserélte ki. Március 31. után azonban már csak külön engedéllyel lehetett csehszlovák termékeket birtokolni. A korabeli telefonkönyvek jól mutatják, hogy a dohányárusítás milyen temérdek embernek nyújtott megélhetést. Például 1943-ban csak a budapesti távbeszélőnévsor három nagyárudát, tizennégy dohányelosztót és négy és fél oldalon legalább ezer kisárudát sorol fel. A II. világháború utáni szűkös időkben ismét bevezették a dohányjegyeket, melyeknek kis szelvényei ellenében meghatározott mennyiséget: 25 db cigarettát, 5 db szivart, 25 gr cigarettadohányt vagy 50 gr pipadohányt szolgáltak ki az eladók. A háború után a kis hagyományos trafikok korszaka véget ért, de a „trafikálás” a Dohánybolt Vállalat irányítása alatt még jó ideig folytatódott. FORMÁS PIPATESTEK A ma élő primitív törzseknél is megfigyelhető az embernek az az ősidőktől kialakult szokása és esztétikai igénye, hogy a legközönségesebb hétköznapi használati tárgyait a funkció mellett formával is felruházza, mi több: díszítse. Nem meglepő hát, hogy olyan tárgyak is egyre különlegesebb formát öltöttek, amiket mindennap többször is használunk, kézbe veszünk, esetleg olyan bensőséges viszony fűz hozzá, mint egy szenvedélyes dohányost a pipájához. Kezdetben a dohány elszívására csak a legegyszerűbb eszközöket használták, növényi gyökerekből, állati csontokból készültek a pipák, később már konkrét céllal, égetett agyagból formáztak pipafejeket, ezt számtalan észak-amerikai ásatás bizonyítja. Anyaguktól függetlenül a pipákon már a kezdetekben megjelentek a karcolt, vésett vagy festett díszítőelemek. Készülhet pipa a természettől készen kapott alapanyagból, például korsó- vagy lopótökből (Lagenaria siceraria). Az úgynevezett „calabash” pipa régóta kedvelt fajta, bár elkészítése munkaigényes és drága, ugyanis a kúszónövény termését tajtékkal vagy porcelánnal kell bélelni. Az ilyen pipa általában jellegzetes alakú: egy lefelé induló ív egy fölfelé görbülő, kitölcséresedő ívben végződik, ami egyben maga a pipafej is. Az alacsony súlypont lehetővé teszi, hogy a dohányos a pipát könnyedén a szájában tarthassa, és így a kezei szabadon maradjanak. Ugyan egy ilyen pipa első látásra hatalmasnak tűnik, hisz a külső mérete a töktől függően Róth Mihályné trafikja
