Török Róbert - Závodi Szilvia (szerk.): Háborús hétköznapok. Tanulmánykötet (Budapest, 2016)
Füreder Balázs - Irimiás Anna: Ételek, ételsorok a fronton és a hátország éttermeiben. Avagy mi került a magyar katonák és civilek tányérjára a Nagy Háború korszakában
222 HÁBORÚS HÉTKÖZNAPOK ebéd általában gulyásleves, húsleves, rántott leves, bab-, kelkáposzta- és sárgarépa-főzelék, darakása, magyar vagy német húskonzerv, míg a vacsora legtöbbször kávé és szalonna volt.9 A háború elhúzódásával a hátország élelmezési nehézségei a hadsereget is érzékenyen érintették. A fejadagokat már 1915 elején csökkenteni kellett a hátországban szolgálatot teljesítőknél. 1916. augusztus 1-jétől a két legfontosabb élelmiszer - a hús és a kenyér - napi adagját a következő módon állapították meg. A harcoló csapatok húsból 5 vagy 6 napon keresztül 300 grammot, a többin % húskonzervet kaptak; kenyérből hetente 5 vagy 6 napon 700 gramm, a többin 350 gramm és 200 gramm kétszersült járt. A nem harcoló alakulatok és intézetek húsból 4 napon át 200 grammot, 2 napon át Vi húskonzervet és a fennmaradó egy napon semmit sem kaptak, mert az hústalan nap volt. Kenyérből 5 napon keresztül 560 grammot természetben és 140 grammot pénzben, a maradék 2 napon pedig 350 grammot pénzben és 200 grammot kétszersült formájában utaltak ki. Azonban a hadvezetés a csökkentett adagokat sem tudta biztosítani. A hadsereg máról holnapra élt, így állandósultak a fronttisztek katasztrofális élelmezési helyzetjelentései. Például a korábban még elfogadható minőségű kincstári főzelék kukoricaliszt és dara, illetve szárított zöldség keverékéből készült, úgynevezett Dörrgemüsévé silányodott, amelyet a frontzsargonban „szögesdrótnak” neveztek, vagy az uralkodó IV. Károly után egyszerűen csak „Károly csapatkáposztának”. 1917 őszén a hadseregben is megjelent az ősi cserekereskedelem, amely a polgári életben már régóta virágzott. A legkelendőbb cikk a rum volt: egy kortyért egész kenyeret, nagyobb mennyiségért akár puskát vagy ágyút is kínáltak.10 11 Martini Róbert fronttiszt a következőképp vélekedett az élelmezés helyzetéről: „Kevés, de annál rosszabb... A kenyéradag immár negyedére szállt alá. Ez is csupa korpa és kukoricaliszt. A húsadag fele a szabványosnak. A főzelék valami száraz vacak tele kukaccal. Ki tudja, ki nyer ezen milliókat. Bort már hetek óta nem láttunk, tea helyett magunk szedünk és szárítunk szederlevelet s ezt főzzük meg, mert sokkal jobb, mint az a valami, amit teaként kapunk... néha-néha szolgálatképtelen lesz egy-egy málhás-állat s le kell vágni. Ilyenkor aztán jobb a sorunk, legalább teleehetjük a bendőnket lógulyással11... szalmakenyérrel, dohos répafőzelékkel a hasában nem igen akad harctéri hős.”12 9 Fehér Béla-Szécsi Noémi i. m. 161. 10 S. Nagy Anikó—Spekál József 2016 i. m. 196, 243, 245—247. 11 A magyarok őseinél a ló ünnepi eledelnek számított, húsát rendszeresen fogyasztották, a kancákat fejték. Ez a szokás all. századot követően kezdett el visszaszorulni; lásd: Józsa László: A honfoglaló és Árpád-kori magyarság egészsége és betegségei. Budapest, 1996. 28. A későbbiekben általában csak az ínséges időkben fanyalodtak rá az emberek. 12 S. Nagy Anikó-Spekál József: Gulyáságyú és rohamsisak. Kiállítás-vezető. Budapest, 2014. 29.
