S. Nagy Anikó - Spekál József: Gulyáságyú és rohamsisak. A Nagy Háború gyomornézetből (Budapest, 2016)
39. Főztek, mindig csak főztek
± első állásvonalat idővel mély árokrendszerré bővítették, a falakat vesszőfonatokkal erősítették meg. Ahol lehetett, gránátmentes fedezékeket építettek a föld alatt. Hátrafelé összekötő árkok könnyítették meg a közlekedést, lehetővé téve a zavartalan élelem- és lőszerszállítást. A zászlóaljak általában tizennégy napig voltak állásban, és hét napig pihentek hátul, a táborban. A mozgókonyhák este vitték ki a meleg ételt a lövészárkokba, de sok helyütt sikerült a lövészárok-rendszeren belül biztonságos, rejtett helyen konyhát kiépíteni. A konyha volt az egyetlen olyan objektum a harctéren, amelynek a helyét mindig mindenki tudta, még a legutolsó, a frontra menetszázaddal újonnan érkezett „porosfülű" is. Szép számmal akadtak a hadseregben konyharajongók, akik kezükben csajkával, nyakukban tarisznyával folyton a tűzhelyek körül ólálkodtak. A Károly-bakák 1916 tavaszán Galíciában a front mögött „lapátos" katonaként dolgoztak, amit igen szégyelltek. Kedvetlenek voltak, a hazai elfogyott, a gyenge kincstári menüre szorultak. Egy este egy derék mészáros érkezett hozzájuk vendégségbe. Kenyérzsákjából hatalmas marhamáj fordult ki, és két nagy fej vöröshagyma gurult utána. Két zsebe tele volt krumplival. Megpezsdült az élet: a bakák fát vágtak, krumplit pucoltak, hagymát „aprogattak". Míg az étel készült, Csiszár, az öreg baka arról mesélt, hogyan rekviráltak három bajtársával Lublin felé menet egy faluban, ahol minden háznál azzal fogadták őket: Muszkáli zabráli! Muszkáli zabráli! „Itt egy menyecske sopánkodott igen. Már ki akartunk fordulni a házból, de észreveszem, hogy vizes ronggyal van eltömve a kemence ajtaja... Finom kenyérillat csapja meg az orrom. Hét cipó volt a kemencében. Már meg is sült. Mintha csak miránk várt volna... Megadtuk az árát, pedig már alig volt pénzünk, s továbbmentünk."8 Máskor az egyik udvaron macskát láttak. Ahol macska van, ott ennivaló is van - gondolták. „Egy vén boszorka nyit ajtót. Belépünk a szobába. Az ágyban öreg panyi fekszik, és nyög. A kemence mellett egy lány tésztát gyúr, de olyan feketét, mint a föld." Besurrant a macska is, a lány azonban bottal kiverte, az udvaron pedig a boszorka kergette el, amikor az ablakra és a tetőre akart ugrani. Szöget ütött ez a legények fejébe. Visszamentek, de vitték a kutyát is. A kutya „egyenest az ágyhoz siet, és 8 Korcsmáros Nándor: Károly-bakák. Budapest, 1917. 214 I MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM szuszogva szaglász körül. A lány most a kutyát kergeti. Én pedig odalépek, és kihúzok a panyi feje alól egy egész sonkát... Amit itten láttunk, az csak a mesében van! Az ágy derékalja sonka, a szalmazsákja kolbász. Ugróm az ablakhoz: májashurka! - Huj, pajtás - kiáltja el magát Bibók -, Bergengóciába tévedtünk, a boszorkány királyné rezidenciájába. A vén boszorka a haját tépte. De úgy köll neki. Mért nem adott szép szóért. El se vittük volna mindenét, és pénzt is adtunk volna érte. A kolbászt a nyakamba akasztottam, a hurkával pedig megtömtük a bródzsákot. A két sonkát Bibók vitte meg Ponty. Indulok kifelé. Akkor jut eszembe, hogy a boszorka a háztetőről is lezavarta a macskát. Neki a háztetőnek. Két oldalszalonna volt a szalma alá dugva." A katonák kedvenc étele a zsírtól csöpögő, huszárvagy bakarostélyosnak nevezett hagymás pirítós volt. A mindennapi marhahúst hamar megunták. Kifogásolták a rizst is, mert túl gyakran szerepelt a levesben és köretként a húsokhoz, de a rostélyossal nem tudtak betelni. A 10-es honvédeknél azonban egy idő után babonás félelem szegődött mellé, mert mindig támadást hozott. Ellenszenvvel viseltettek a konzervek iránt is. Sokan a szagát sem bírták, gyakran elcserélték egy kis szalonnára. A katonák szerettek kenyerezni: bicskahegyre szalonnát szúrtak, hozzá kenyeret haraptak. Az alföldi ember nem tudott meglenni nélküle. Nótázott is róla: „Hát a baka hol eszi a vacsorát? / Rajvonalban süti a jó szalonnát, / Csajkájába sej, haj, csöpögteti a zsírját, / Evvel kenegeti rövid szárú bakancsát." József főherceg az olasz fronton a segeti táborban egy bakától érdeklődött a menázsiról: „Megjárja, csak az a baj, hogy sohasem adnak szalonnát' - panaszkodott a legény. A főherceg elmagyarázta, hogy a régi szalonna elfogyott, az újhoz most hizlalják a disznókat. „Hát, ha nincsen szalonna, akkor ne viseljenek háborút!"- jelentette ki a katona.9 Eredeti módon gyűjtöttek szalonnát az újszentesi hölgyek. Háborús délutánt rendeztek, ahol szalonna volt a belépődíj. Hetven kilogrammot tudtak így felajánlani a Hadsegélyező Hivatalnak, hogy juttassa el a Kárpátokban harcoló katonákhoz. Juszkó Béla katonaélményei között számon tartotta régi ismerőse, egy népfelkelő főhadnagy meghívását, akinek 9 Dr. Csabai István: Fakeresztek mentén - népek országútján. Budapest, 1935.
