Saly Noémi (szerk.): Gorka Lívia keramikusművész (Budapest, 2010)
Gorka Lívia: Önmagamról
■ ■ Önmagámról Gorka Lívia Az agyagművesség valóban istenes mesterség. Művelőjének el kell fogadnia a törvényeket. De nem a paragrafusokat. Nem végeztem főiskolát. Beleszülettem egy állandóan mozgásban lévő életformába, egy összefüggéseket kereső észjárásba, mely szakma is volt, de főképp életforma. Apám megengedte, hogy távcsővel és nagyítóval járkáljak a kertben és a Duna-parton, felfedezve mindazt, ami beletartozott a tér szintjébe. Kilencéves korom óta tanúja lehettem olyan beszélgetéseknek, vitáknak, amelyeket először értetlenséggel fogadtam, majd lassú összerakásuk örömet, hosszú távon pedig - úgy érzem - védelmet adott. Sokat hallottam apámtól, hogy csak annak adna diplomát, aki olyan művet mutatna fel, amit egy elkülönített műhelyben egyedül, minden segítség nélkül készített. így derengett fel bennem, hogy az egyedüllét összefügg az eredményes munkálkodással. 47-ben, tudta nélkül - meglepetésként - letettem a fazekas mestervizsgát.1 De dolgozni nem mertem előtte. A bizonyíték szokatlan körülmények között látogatott hozzánk, amikor népes baráti körrel egy kézműves bemutatóra mentünk, ahol egy fazekas fölényesen buzdította a nézőket a „lám, ilyen egyszerű”-vel, a „megy ez, csak fel kell ülni”-vel. „No kisasszonykám, nem próbálná meg?"-gel. Provokált. Lerúgva szandálomat úgy éreztem: itt és így - merek. A mélyen megsértődött mester dühéért apám cinkos, összenéző nevetése kárpótolt. Ettől az időtől kezdve és azóta is, a szakmához tartozónak érzem magam. Nem kívülállóként, hanem különállóként.2 A 45 utáni idő, az ún. „kőalatti élet” - amikor Verőcén egymás mellett dolgoztunk - egybemosódik. Ösztönösen ragaszkodtunk ehhez a mesterséghez, ahol nem kellett nagy szavakkal és ábrázolással „vallani" a körülöttünk lévő életről. A csendes verőcei házban a napi fizikai munka mellett rengeteget olvastunk, beszélgettünk. Építkeztünk. A TÉR-tengelyre merőlegesen építettük az IDŐ-tengelyt. Az IDŐ-tengely 1945-től terjedő vonalán vagyunk, amikor az országot ellátták az ún. kislakásokkal. Ezekbe vázák, hamutartók, falitálak kellettek. Nem tudom, hogyan mertem egy 54-es kiállításra, mindenki korongolt edényeitől eltérő, kézzel gyúrt, amorf tartókat beadni, amiket ki is zsűriztek. Csak az Artex merte Svédországba exportálni, ami aztán anyagi létünket segített megalapozni. Szerettem dolgozni. Sohasem csináltam olyan tárgyat, amit ma ne vállalnék gyermekemként. Ezek után jóformán minden bemutatón, pályázaton, majd az Ernst Múzeumban rendezett3 „Fiatalok kiállításán" is részt vettem. 59-től már külföldi kiállításon is szerepelhettem. A legelső külhoni bemutatkozásom Gmundenben volt, „Első Nemzetközi Kerámiakiállítás" címmel.4 Ekkor kerültem személyes kapcsolatba Kylliki Salmenhaarával, aki a finn főiskola tanára és az Arábia gyár tervezője volt Helsinkiben. Apám ebben az időben már felnőttnek tekintett, és látta, hogy az ő mesterségét viszem tovább. Kicsi korom óta sokszor kaptam tőle olyan feladatot, amit csak nagy akarattal és fifikával tudtam megoldani. Utólag mindig örültem a nehézségnek, és most is hálával gondolok nevelési módszerére. De eljött az idő, amikor fenyegetett az a veszély, hogy másolója leszek. Ezeket a komoly beszélgetéseket korról, stílusról, etikáról sokszor mély fájdalommal éltük meg, hiszen olyan időben éltünk, mikor elfújható por is lehetett volna életünk. Nyugtalanságunk és ősi tiszteletünk hullámzott bennünk. És a kétségek. Hát persze hogy vitáztunk. Mindketten szégyelltük volna a langyos nyugalmat. Észre kellett vennünk, hogy az elszakadás mellett mi is oszthatatlanná válunk. Sorsunk megismétlődött. „Eddig jutottam, menj tovább" - bocsátott apám utamra. Semmilyen szó - és összes szinonimája - sem fejezhette ki az egyedül maradás súlyát. A gyerekkori viták veszteségének emléke sem. A bizonyítás lehetősége, szüksége állt előttem. Képes vagyok-e magamból önmagamat kialakítani? fi
