Fürdők – Fürdőhelyek, Magyarország fürdőépítészete (Budapest, 2008)

zönség látogathatta. A szálláshelyek között minden társadalmi osztály megtalálta a kedvére valót. A polgári szellemben vezetett aacheni fürdőhely mellett a fejedelmi udvarok nyári rezidenciái voltak a leghíresebb barokk fürdőhelyek: építészeti kialakításuk az udvari építészet mintáit követte. A fürdőhelyeket vizsgálva, a minden társadalmi réteg által látogatott 15-16. századi gyógyfürdők után a 18. században erős társadalmi tagozódás figyelhető meg. Jellemző példa Bad Kissingen (Würzburg közelében), amelynek tervezője Schönborn hercegérsek udvari építésze, Balthazar Neumann volt. A város kapujánál, a Saale partján geometrikus elrendezésű gyógyparkot hozott létre, sarkaiban a forrás és két szökőkút vize lövellt a magasba. A parkkal szemközt, a tengelyében futó út végén volt a fallal körülkerített gyógyszálló. A fuldai hercegérsek kastély jellegű gyógyhelyet építtetett, ahol a sétányok mentén vendégházak voltak, a magaslaton álló gyógyházban pedig ő maga lakott. A forrásokat két nyolcszögletű kútházba foglalták, amelyek kapuépítményként szolgáltak a folyó felé. A poroszországi Klevében a 17. században az ókorra emlékeztető sétacsarnokot építettek. A 18. században felfedezett ásványvíz-forrás kiaknázására már valóságos „gyógyüzemet" építettek. A terveken egyszerű, íves záródású nyílások törték át a szürke és rózsaszínű faszerkezetű, 11 tengelyes sétacsarnok oldalfalát, amely két nyolcszögű pavilont kötött össze. Az egyik pavilont élő fákból tervezték kialakítani, de ez nem valósult meg. A porosz király később mégis Johann Gottfried Meinicke tervét választotta. Az építész megtartotta az alapmotívumot, az építmény középső részét pedig kupolacsarnokkal hangsúlyozta. A tervek a Sanssouci kastélyt idézték. Ezen az alkotáson már egyértelműen megjelent az udvari kastélyépítészet architektúrája. A 18. század második felében Németországban számos új gyógyfürdő létesült, illetve a már meglévők bővítésével reprezentatív fürdőhelyek alakultak ki. Az első német tengeri fürdőhely, Bad Doberan a főúri társadalmi élet központja volt. 1793-ban Carl Theodor Severin alakította ki Heiligendamm fürdőhely ma is látható arculatát a gyógyházzal, a fogadóépülettel és a társasági élet színtereivel, a tánc- és étteremmel, valamint a „fehér vendégházakkal". A gyógyfürdőknek és fürdőhelyeknek végső soron a kastélyépítészet volt a példaképe, az első mosodákhoz azonban nincs előkép. A 18. század második felében Európa nagyvárosaiban a folyóra telepített fürdőket részesítették előnyben. A folyami fürdők mellett a 18. század második felétől néhány igen magas színvonalú luxusfürdőt is építettek, amelyek az ókor termái és a keleti fürdőkultúra jellemzőit egyesítették. A keleti fürdőkről szóló útleírások mellett Fischer von Erlach 1721-ben tudósított a török hódoltság alatt Budán épített Császárfürdőről: alaprajzot, metszetet és homlokzatot is közölt. Leírásából megrudhatjuk, hogy a nyolcszögletű medencét lefedő kupolát csillag formájú, apró nyílások törték át, a medencéhez kapcsolódó kisebb terekbe szamárhátíves ajtókon lehetett átjutni. A keleti fürdőkultúra iránt a 18. században egész Európában nagy volt az érdeklődés. Párizsban, ahol különösen kedvelték az egyiptomi stílust, magánfürdőket és fényűző kivitelű közfürdőket