Fürdők – Fürdőhelyek, Magyarország fürdőépítészete (Budapest, 2008)

A FÜRDŐÉPÍTÉSZET ASPEKTUSAI A fürdőépítészet története elválaszthatatlan az ókor hatalmas termáitól, a Caracalla és Domitianus által építtetett épületektől, amelyek mind a mai napig elvarázsolják a szemlélőt. Ekkora épületeket manapság sem igen tudunk emelni. A római birodalom felbomlott, ám a fürdés utáni vágy megmaradt, és létesítményeit a kultúrtörténet fontos emlékeiként tartjuk számon. Jóllehet a higiénével és testápolással kapcsolatos elvárások folyamatosan változtak, a fürdés mindig aktuális téma, legyen szó gyógyfürdőről vagy fürdőhelyről. A fürdőépítészet tanulmányozásával a fürdés különböző módjait ismerhetjük meg. A víz, mindennapjaink folyékony eleme mindig és mindenütt jelen van: az építés középpontjában áll, akár fürdőzésre, akár ivókúrára használják. Ez alkalommal a fürdés története a 16. századdal kezdődik és a 19. századdal végződik, amikor a mindennapi fürdés már mindenki számára elérhető. Az ókorban a fürdőkben sportolási és szórakozási, illetve művelődési lehetőségek is voltak. Az orvosi gyógyhelyek az ókor óta töretlenül népszerűek, ezeket a meleg gyógyvizekkel rendelkező helyeket a középkorban „vad" (természetes) fürdőknek nevezték, ami nem azt jelentette, hogy a fürdőzés a természetben történt: az elnevezés a gyógyvíz természetes eredetére utalt. Az úgynevezett „szentkutak" vagy borvíz-források mindig hideg vizű ásványi forrásokat jelentettek. Ezeknek a gyógyvizeknek hatásosságáról már az 1. évszázadtól vannak feljegyzések, egy 1210-ből származó kéziratban Pozzuoli és Baiae

2 fürdőiről lehet olvasni. A 16. századból már egy sor fürdésről, fürdőhelyről szóló könyvről van tudomásunk. Európa korai fürdőiről krónikák és útinaplók számolnak be. Ezek a művek részletesen leírják a gyógyvíz hatásait, de beszámolnak a gyógyhelyek társadalmi és épített környezetéről is. A 16. században már arról lehet olvasni, hogy a fürdőket a szegényebb társadalmi osztály is használja, a tehetősebbek számára pedig kis fedett kamrák állnak rendelkezésre, amelyekhez szobák is bérelhetők. A forrásvizet általában falazott kutakból nyerték, a szegényebbek a túlfolyó vizet használták. Önálló építészeti megfogalmazásban az első fürdőhely a 17. századra tehető. Pyrmont (Alsó-Szászország) máig tartó hírnevét Waldeck gróf alapozta meg. A lendületes formájú kupolával fedett, nyolcszög alaprajzú kútház és az onnan induló „kút-allé" és főallé négy hársfasorral szegélyezett vonala máig híres sétahely. A fürdő szálláshelyekkel való ellátását a nag)' kereslet tette szükségessé. A víz ivókúrára való használata új igényeket támasztott a fürdőhellyel szemben. A ivókúrához rituális séta tartozott, amihez a kertépítészetből vett minta alapján fedett lugast (promenádot) építettek. 1688-ban a Liege-ből származó Franz Blondel fürdőorvos az aacheni gyógyvízzel kapcsolatban írta le, hogy a városi magisztrátus újonnan falazott, mindenki számára elérhető ivókutat, sétára pedig négy sorban árkádokkal övezett sétateret létesített - ezt a fallal körbekerített parkot viszont már csak válogatott kö' Susanne Grötz - Ursula Quecke szerk: Balnea - Architekturgeschichte des Bades című könyv alapján (Jonas Verlag 2006). 2 Ókori fürdőhelyek Itáliában.