Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

telefonkönyv már 29-et sorol lel, s tudhatóan nem az összest. A presszók megjelenése kezdettől a kávésok rosszallását, olykor heves ellenkezését váltotta ki. pontosan érzékelték, hogy új ellenféllel van dolguk, amellyel szemben nem nekik dolgozik az idő. Míg ugyanis a kávé mérések elsősorban mennyiségi és árkonkurenciát jelentettek a számukra, és mentálisan Budapest nagyvárossá válás előtti állapotaiban gyökereztek, az eszpresszók éppen ellenkezőleg: addig ismeretlen modernizációs kihívást testesítettek meg. Gundel Imre, a neves vendéglős dinasztia sarja becses kőtelében (Gundel hnre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982, 199. p.) téved, amikor az 1937-ben, a Vigadó utcában nyílt Quick eszpresszót mondja az elsőnek Budapesten, am a hely működésének leírása tanulságos. Akkori szemmel szűkös tere ugyan nem volt képes egyszerre ötven főnél többel befogadni, ám 2000 adag eszpresszókávét szolgállak fel naponta. Ez a mennyiség es ez az iram - amely jol mutatta a kor új szükségleteit -, elképzelhetetlen lett volna egy hagyományos kávéházban. Olvassunk csak bele Márai Sándor 1940-es, Espresso című tárcájába! „Mi ez az espresso? ... rövid tartózkodásra berendezett helyiség: az asztalok kicsinyek, s én, mint kávéházi meretekhez szokott, békebeli kövér ember, félszegen indok csak elhelyezkedni in, e liliputi székeken, melyekről mindig lelógok kissé; úgy kell nekem (...) Az espresso rövid lélekzelű műfaj, nem epika, csak alléié kisplasztika. Most úgy no Pesten, mint eső után a szarvasgomba. Minden forgalmasabb utcában nyílott már egy-kettő. (...) A kávéház hömpölygőbb, ünnepélyesebb, s annál drágább műfaj! A kávés ad sok lényt, nagy helyiséget, kényelmes páholyüléseket, az összes külföldi és belföldi lapokat, meleg és hideg konyhái, mindenféle szeszes italt, billiárdot, kártyaszobát. Az espresso nem ad semmit e földi javakból, de ad egy korty feketét, egy kevés kényelmetlen bizalmasságot, fedelet hajléktalan fiataloknak, s mindezt fejenként negyvenöt filléréri, borravalóval együtt. Sikerének titka, hogy van benne valami sietős es olcsó, mint az egész új éleiben. Sikerének titka, hog}' van benne valami állandótlan. (...) Mindent megérlek, mindenbe szívesen belenyugszom. Csak éppen, erre a kis időre, ami az enyém még, csendesen visszamegyek az espressóból a kávéházba." (Márai Sándor: Vasárnapi krónika. Budapest, Révai. 1943, 180-185. p.) Vissza a kávéházba? A valóság vonakodott alkalmazkodni az óhajhoz. A jövő az eszpresszóé letl - visszatérünk meg rá, miként s milyen okokból -, s jeleniéses lény emellett, hogy Márai kivándorlásának eve - 1948 -, a kávéházak államosítás általi fölszámolásának éve is lett egyben. E ponton vesszük szemügyre az irodalmi kávéház, vagy a kávéház sajátlagos irodaimiságának mítoszát, amely nem csupán a civil, de a tudományos emlékezetben is szinte kizárólagos érvényre jutott. Ha a médiában vagy akár egyszerű baráti társalgásban a régi idők kávéházáról esik szo. nyomban és azonnal az irodalmi kávéházról kezdenek el beszélni. Ha kávéházról szóló köteteket, albumokat veszünk a kezünkbe, szintén azt látjuk, hogy a kiadó szelíd erőszakkal az irodalmi, vagy legalább a műveszkavéházak leié terelte a szerző figyelmét. Ez a kizárólagosság epp oly érthető, mint amennyire elfogadhatatlan. Érthető, hiszen a nagyközönség számára egyedül az irodalomban őrződöli meg a kávéházak emlékezete, abban öltheteit befejezeti alakot - ha egyáltalán -, a szerteszóródó személyes élmények sokasaga, s az volt képes leginkább megragadni és közvetíteni a páratlan kávéházi lettapasztalatot. Am ugyanígy elfogadhatatlan is, hiszen az irodalmi