Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

és/vagy a művészkávéházak, voltának légyen kulturális szemszögből mégoly lontosak is, számbelileg és szociológiailag minden nagyvárosban, s így Budapesten is csak a kávéházak kisebbségét, tipikus módon igen szűk kisebbségét adták. A múlt századforduló magyar művészi és irodalmi modernségének ragyogó teljesítményei - s nem mellékesen: a kávéházak múltjára irányuló történeti kutatások -, persze nehezen volnának elképzelhetőek az irodalmi kávéházak és a kávéházi irodalom, valamint a sokszor még értékesebb kávéházi publicisztika nélkül, am a figyelmünk nagyobb idősávokra vetésével es a legjobb indulattal sem tudunk - épp, mint Bécsben! -, összeszámolni húsz kávéháznál többet, amely ebbe a körbe vonható, miközben az első világháborút megelőző évtizedekben Budapestnek - láttuk -, több száz nagykávéháza volt. De elég kicsikét gondolkodnunk is. Egy átlagos nagyvárosi társadalomban mindig több ügyvédet, orvost és mérnököt találunk - nem is említve a tiszteket, a fodrászokat vagy a nyomdászokat -, mint írót és költőt, akiknek jelentős része utóbb ugyancsak tisztes polgári foglalkozásra adja a fejét. Ennyit mondhattunk el itt a kávéházról. Heh' hiányában nem tűzhettünk magunk elé távolibb célokat, mint a kávéházi mitológia három fő tételének cáfolatai, amely talán így is alkalmas háltérül szolgál a szocialista presszókorszakot és az e kiállítás fő tárgyal képező ujabb budapesti kávéház-alapítási konjunktúra fejleményeit taglaló sorok számára. Szó esett róla már, Budapest kávéházai minden megpróbáltatás ellenére nem az ostrom során pusztultak el, jó részük talpra állt, és a szorongató gazdasági és politikai környezetben is újra megvetette a lábát a városban. Az 1948-1949-es államosításokat a koalíciós évek során végig állandósult rendőrségi zaklatás előzte meg és készítette elő. Mindennaposak voltak a feketézők - a hatóságok átlagos fantáziáját messze meghaladó nyelvi bravúr! - elleni razziák, s a kávéházak életéi megnehezítő, mozgásterüket korlátozó rendeletek. Ezek persze a városi - s azon belül a kávés - nyilvánosság minden más intézményét is érintették. Ha tehát e ponton újra elmondjuk, hogy a fővárosban - s szerte az országban! -, a presszó lelt a kávés nyilvánosság túlélő intézménye, evvel cseppet sem állítjuk azt, hogy ül valamiféle szerves modernizációs váltásról lelt volna szó. Amennyire bizonyos, hogy szerves fejlődés esetén - vagyis ha az ország 1945 után legalább Ausztria, s így Budapest legalább Bécs sorsára jut -, az eszpresszók a háború előtt tapasztaltnál is komolyabb kihívást jelenleltek volna a kávéházak számára, épp olyan biztosra vehető, hogy ez utóbbiak a legkevésbé sem tűntek volna el, hanem többféle módon válaszoltak volna e kihívásra, s a két intézménytípus valamiféle egymás mellett élése alakult volna ki, amint történt ez Európa minden más nagyvárosában, ahol a kávéház mellett az eszpresszók is megjelentek. Annál is fontosabb ezt hangsúlyozni, mert a szabványosított es központosított szocialista presszóhálózat tiszta lapot nyitott. (Területi alapon öt nagyobb vendéglátópari vállalatot hoztak létre - a belvárosit, az észak-pestit, a dél-pestit, az észak-budait és a dél-budait -, ezek vezetői határozták meg, hogy az egyes kerületekben hány presszó legyen, hol, milyen berendezéssel, kinek a vezetése alatt, s így tovább...) Tipikus esetben nem az történt, hogy a háború előtt vagy akár csak a koalíciós években alapított presszókat elvették volna tulajdonosaiktól, és beolvasztották volna az új hálózatba, hanem a kávéházakhoz hasonlóan fölszámolták ezeket is, és új helyeket nyitottak. Túlélő egyesek kivételképp akadtak ugyan, ám épp oly