Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)
1949-ben nyerte el mai alapterületét, s letl - huszonkét rendezett tanácsú város és nagyközség csatolása révén - Nagy-Budapestté. Elképesztő adataink így a polgári korszakban egy a mostaninál jóval kisebb varosterületre és népességre vonatkoztak, amely a ma kieső kerületnek tekintett városrészek közül csak Kőbányát foglalta magában. Azért is fontos ezt tudnunk, mert a polgári korszak peremvárosainak - említsük csak Újpestet, Rákospalotát, Kispestet, Pestszenllőrinczet, vagy épp Budafokot a sorban -, közigazgatási különállása ugyanakkor nem takart szigorú földrajzi különállást, hisz e helyeket a múlt századfordulón a tömeg-(mindenekelőtt a villamosközlekedés révén már magához kapcsolta a főváros. Nagy-Budapest gazdasági és városszerkezeti értelemben, valamint a kávéházhasználatra is érvényes egységesülő tértapasztalatként így jóval korábban létrejött, mint közigazgatásilag. Nem lettük meg, de a fönti körülmény okán egyáltalán nem volna hát történetiellen eljárás, ha az 1873 és 1949 közli korszak adataihoz a peremvárosok kávéházainak számát is csatolnánk. További fontos körülmény, hogy a kávéház ugyan hosszú fennállása során mindvégiga kávés nyilvánosság leglöbb, am korántsem csupán az egyetlen intézménye volt. A vele vetélkedő társintézmények sorában szót kell ejtenünk a már említeti kávémérésekről, de a cukrászdákról, az éttermekről s végül az első presszókról is. Á kávémérések - e mára teljesen kiveszett intézménytípus - es a kávéházak kőzött mindvégig heves konkurenciaharc folyt, amelyet épp jellegük és funkcióik túlzóit közelsége magyaráz. Jóllehet kávémérésből rendre kétszer annyi volt Budapesten, mint kávéházból, jóval kevesebbet tudhatunk róluk. Ipartestületük iratanyaga megsemmisült, szaksajtójuk szegényesebb volt a kávésokénál, fénykép kevesebb készült és maradt lenn róluk, jelenlétük mértéke az egykorú irodalomban és a hírlapi publicisztikában pedig össze sem vethető a kávéházakéval. A vetélkedés élességél jól mutatja a kávémérések működésének rendeleti szabályozása. Szinte azt mondhatjuk, hogy ami a kávéházak oldalán követelményként, az a kávéméréseknél megszorításként fogalmazódott meg. Míg a kávéházak a nap huszonnégy óráján át nyitva tarthaltak, a kávéméréseknek be kelleti zárniuk este 11-kor, és nem nyithattak ki hajnali háromnál előbb. Míg minden kávéháznak legalább két biliárdasztalt kellett tartania, a kávémérések nem tarthatlak egynél többet, sem bármi más kávéházi játékot. A zenés kávéházak számban is tekintélyes részel adtak a mindenkori összességnek - az ipartestületen belül még külön tagozatot is alkottak -, evvel szemben a kávémérésekben tilos volt muzsikálni, énekelni. Tudjuk jól - a történeti kutatás egyik közkeletű metodológiai létele ez -, hogy a törvényekben, rendeletekben megfogalmazott tiltások es korlátozások mindig a valóságos állapotokra utalnak, azok normatív, fékezett képei. S valóban, a viszonylag szűkösebb forrásbázis ellenére is számos bizonyítékunk van rá, hogy 7 a kávémérések legfőbb törekvése épp a kávéházi funkciók minél teljesebb betöltése, végső soron a kávéházzá válás volt. Nem csak a rendeleti korlátozások áthágásáról szóló híradások vagy a két testvérszakma hatóságokon át és a szaksajtóban folytatott vetélkedésének dokumentumai tanúskodnak erről, de egy fontos statisztikai bizonyíték is, amelynek révén tisztázhatjuk a budapesti kávéház emlékét életben tartó említeti mítoszok egyikének viszonyát a valóságos állapotokhoz. A nevezetes ötszázas számról van szó - melyet ráadásul a Budapest Lexikon második, javított es bővített kiadása is továbbad (Budapest, 1993, Akadémiai Kiadó, 653. p.) -, ennyi kávéháza lett volna a fővárosnak a mull századfordulón. Mini minden mítosznak, ennek is van némi alapja. Valóban volt egyetlen év - az 1896-os! -, amikor a számuk nem csupán elérte a félezret, de további mintegy százzal még meg is haladta. E bámulatos
