Saly Noémi: Café?! Változatok és változások Időszaki kiállítás 2007. február–május (Budapest, 2007)

kevés, mint a kávéházak között. A kávéházi vonzalmait soha meg nem tagadó Vas Zoltán közreműködésére nyithatott azután újra Hungária néven 1954-ben a New York, megmaradt a már említett Astoria, a Múzeum, a Belvárosi, a presszóvá alakított Abbázia, az EMKE és a Simplon, valamint a hatvanas évek végéig még az ugyancsak átalakított Baross és a Deák is. Ám mindez nem változtatott a lényegen, a kávéház a bolsevik vezetés szemében a megvetett, kigúnyolt és a náci német, valamint a nyilas magyar rémkorszak borzalmai után ezúttal osztályként üldözött polgárság szimbólumává, a múlt eltörlésére irányuló agresszív vágy fő tárgyává lett. (Talán ha fél év választja el egymástól azt kél rövidke - nyilas majd kommunisia - propagandafilmet, amelyek először az ország élethalálharcában még mindig korzózó és kávéházazó zsidók, majd az újjáépítés élethalálharcában már megint és újra korzózó és kávéházazó polgárok alakjain gúnyolódnak. Amúgy minden egyforma bennük, a képek, a zene, az elítélő kommentárok hangvétele, a dramaturgia. Nem hittem a szememnek és fülemnek, amikor rájuk akadtam.) Meg kell hagyni, eredményes munkát végeztek. A hagyományos vendégség - már ha volt szerencséje túlélni a vészkorszakot, vagy egyáltalában a háborút -, a kávéházból a magánélet ugyancsak támadott tartományaiba húzódott vissza, évszázados épüléssel kimunkált szakmái és alakjai - maga a kávés, a legendás pincérek, a kávé származási helyét már a zsákba beleszagolva tudó kávéfőzők, a mindig mosolygó kenyeres és a virágárus lányok, a nyakukra függesztett Nikotex-ládával az asztalok közt sétáló dohányárusok, a törzsvendégek leveleivel koboldmód suhanó postásfiúk, az álmos tekintetű, cigarettától reszelős hangú ruhatáros nők és mind a kávépörköldék szakmunkásai... - pedig hamarosan eltűnlek, vagy kényszerűen beolvadlak a szocialista alattvalók nagyiparosított egyen-társadalmába. Az eszpresszók épp ellenkezőleg, két okból is alkalmasabbnak bizonyulhattak a rákosista vezetés szemében. Egyrészt nem tapadt hozzájuk a polgárság évszázados etosza, másrészt kicsiny méreteik révén könnyebben áttekinthetőnek, ellenőrizhetőbbnek tűntek a kávéházaknál. S igazuk is lett. Nem lehet véletlen, hogy a besúgó jelentések oly nagy hányada alapul a különféle presszós találkozások, beszélgetések „élményén", s azon sem helyénvaló csodálkoznunk, hogy akadt presszó - a Malomtó 1962-ben -, amelyei Kádár János nyitott meg. Amikor tehát a szocialista évtizedek érdeméül tudjuk be. hogy a presszók révén - szemben a béketábor sok más országának (fő)városaival, ahol semmi ilyesféle helyet nem tűrt meg a vezetés -, Budapesten mégiscsak fennmaradt a kávézási kultúra nyilvánossága, nem szabad, hogy elhomályosítsa tekintetünket a nosztalgia, hiába éltük le mi - mai negyven-ötven évesek -, ott a léi életünkéi. Tamás Gáspár Miklós ezredfordulós szavai ezúttal pontosnak tűnnek: „A mi nemzedékünknek a presszó jutott. A presszóban sötét volt. Alacsony' vasszék, piros műbőr borítással. A mindig fölboruló logas. Tócsák a műkő padlón. Az alacsony székekre hajított télikabátok mindig belelógtak ezekbe a barnás hólépocsolyákba. Emlékeztek, hogy néztek ki a csajok akkoriban

7 Mindig fölcsapták a sarat, és az átnedvesedett nejlonharisnya a lábszárukra tapadt ... Ha az időgép ma visszahozna valakit az egykori presszóból (»az új mechanizmus kulcsembere voltam«), halmozottan hátrányos helyzetű hajléktalannak tetszenék. ... El se hinnék ma nekem az usánka-orkánkabát kombinációt, a Fecske cigarettától sárga körmöket ... Portoriko rum, császárkörte, mecseki. Zsömle, szimpla, kaszinótojás.