Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)
H. Szűcs Gitta: A Pesti Nagykereskedők Testülete
hessen, akinek kellő képzettsége és alaptőkéje van. A kereskedelmet fejlesztő törekvések ekkor már a napóleoni háborúk konjunktúrája által nyújtott gazdasági lehetőségeken alapultak. A nagykereskedelem megerősödése, a kereskedelmi tőke felhalmozása ezekben az években kezdődött el hazánkban. Nagyobb pénzmennyiség összegyűjtését jó néhány nagykereskedő esetében a kincstári élelmiszerszállítások segítették elő. A Napóleon által 1806-ban elrendelt szárazföldi zárlat következtében pedig Pest kereskedelmi szerepe méginkább fokozódott. Az addig tengeren át érkező gyarmatáru ekkor Oroszországon és Törökországon keresztül, Pest központtal jutott el Európába. Jóllehet a vásár volt még sokáig a kereskedelmi élet fő színtere, a vásárokon kívüli kereskedelem is egyre jelentékenyebbé vált. E megváltozott, élénkülő kereskedelem képe tárul elénk a testületnek 1808. április 8.-án az uralkodóhoz beadott előterjesztésében is 6. Az új céhszabályozásokkal kapcsolatos iratot és az ezt követő 1812. augusztus 25-én kiadott helytartótanácsi rendeletet a pesti kereskedési jog utolsó céhes szellemű szabályozásának tekinthetjük. A testület panaszai, majd javaslatai segítségével már elsősorban tagjait akarta védeni a kívülállók fokozódó versenye ellen. A sokrétű konkurrencia között elsőként a testületen kívüli nagykereskedők rohamosan növekvő rétegét emelték ki és kifogásolták, hogy a városi tanács egyre több engedélyt állít ki számukra. A kereskedelmet szakmákra osztották fel és a kereskedési jog elnyerésének feltételeként a különböző szakágak számára alaptőke-kategóriákat állapítottak meg (az 1812-es rendelet ezeket vette alapul). A felsorolt szakmák élén a nagykereskedők csoportja állt és őket a legmagasabb — 30 000 P.frt. - tőke kimutatására kötelezték (a következő kategóriák 15 000 P.frt. alaptőkével a fűszer, posztó, selyem és rőföskereskedők). Ugyancsak a legnagyobb összeget kellett a „zsidó nagyban való kereskedésekért" is kimutatni. Az 1808-as beadványban kapott nagyobb hangsúlyt a zsidó kerekedők versenye is. Korszakunkban e réteg elsősorban a nagykereskedők kategóriáját tágítja ki a nem teljes jogú lakosok irányába. A zsidóknak ugyanis nem lehetett a szabad királyi városokban letelepedni, ingatlant vásárolni, ezt csak II. József tette 1783-ban — korlátozott mértékben — lehetővé. A pesti kereskedők királyi rendelettel tiltatták meg a zsidóknak a kicsiben való árusítást. A nagykereskedés jogát viszont számukra is megadta a helytartótanács, elsősorban a hazai terményekre vonatkozóan. A pesti zsidó gabonakereskedők igyekeztek is a háborús konjunktúra adta lehetőségeket kihasználni. E kialakuló kereskedőréteg jelentőségére utal az is, hogy 1815-ben már fennállott a Pesti Izraelita Kereskedők Testülete. A francia háborúkat követő hitelválság, a pénzhiány egy időre visszavetette az éppen fellendülő kereskedelmet. A nagykereskedelem fejlődését befolyásolta az az 1817. évi rendelet is, amelyben engedélyezték, hogy az osztrák gyárak akadály nélkül létesítsenek lerakatokat az országban. 1826-ra ezek száma mintegy 100-ra emelkedett: legtöbbjük bécsi gyáraké volt, de találunk köztük hazaiakét is 7. Pest kereskedelmi élete az 1820-as évektől kezdődően folyamatos és egyre nagyobb mértékű fejlődést mutat. „Európának első kereskedő városai közé számláltatik, és az évenként négyszer tartani szokott vásárokra. . . nem csak az ország minden részeiről, hanem külföldről is árulók, és vevők nagy számmal jelennek meg" - írta egy újság 1833-ban 8. A helyi kereskedők száma is állandóan emelkedett. E folyamatot a testületen kívüli kereskedők arányának növekedése jellemezte. Ezek 1828-ban már csaknem három91
