Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)
H. Szűcs Gitta: A pesti szatócsok
kat a törvényeket, amelyek első ízben nyitották meg az utat a szabad ipargyakorlás hazai fejlődése előtt. Köztük a „kereskedőkről" szóló törvény volt az egyik legfontosabb, mely szabad tevékenységgé nyilvánította a kereskedelmet. A „rendes" kereskedői jog elnyerésének csupán az lett a feltétele, hogy a kérvényező a helyi hatóságoknál cége címét bejelentse. A szatócsok helyzete rendezetlen maradt. A céhes hagyomány szerint ugyanis a szatócs nem számított „rendes", azaz a céhes élet követelményeinek eleget tevő kereskedőnek. A törvény egyébként is ideiglenesen érvényben hagyta a szabad királyi városokban — így Pesten is — a kereskedési engedély megszerzésére vonatkozó régi gyakorlatot, tehát mindenképpen a városi tanács kezében maradt a döntés joga. A kereskedői testületekről szóló 1840: XIX. tc. kimondta, hogy a testületek minden bejegyzett és az alapszabályokat elfogadó kereskedőt kötelesek — ha az kívánja - tagjai közé felvenni. A szatócsok szempontjából legfontosabb a törvény 1. §-a, amely szerint: „ha valamely városban . . . tíznél több kereskedő . . . van, akkor ezek kereskedési testületet alakíthatnak". 2 3 Ennek alapján mód nyüt a szatócstestület megalakítására. A szatócsok 1842-ben be is adták újra céhalakítási kérelmüket a Helytartótanácshoz. A folyamodványt a pesti városi tanácsnoz küldték el véleményezésre. A tanács a kérelmet alátámasztó indokokat ugyan elismerte, mégsem támogatta a szatócsok ügyét. Elutasító javaslatában — visszás módon - arra hivatkozott, hogy a szatócsok ilyen irányú kérelmét már többször elutasították. Adatok hiányában nem tudjuk folyamodványuk további útját követni. A szatócsok testületi szervezetét nem sokkal később törvényesen jóváhagyhatták, mert 1844-ben már a Pesti Polgári Szatócstársulat néven emlegetik őket. 2 4 Az 1848 júniusában kiadott céhszabálymódosító rendelet - mely elsősorban az inasok és segédek szociális helyzetén akart könnyíteni - a szatócsok testületét nem érintette. Annál is inkább, mert a társulat korrumpálódott, elnökük egész vagyonukat elsikkasztotta, maga pedig - a hagyomány szerint — az osztrák kézen levő budai várba menekült. 2 5 VI. A szabadságharc leverését követő abszolutista kormány rendeleti úton léptette életbe a gazdasági fejlődés által követelt részleges iparűzési jogot. Az 1851. február 6-án kiadott Ideiglenes Iparrendtartás szerint vallás, nemzetiség, szüleinek születése vagy állása miatt senki sem zárható ki semmilyen kereskedelmi és ipari foglalkozás gyakorlásából. Kimondották, hogy „a szabad verseny elve érvényes" és azt nem korlátozhatják céhi kiváltságok. A céhes iparűzési jog megszűnt. A céheket azonban nem törölték el, csak alapvető kiváltságaiktól fosztották meg őket. A kereskedelem szerkezetét még az 1840. évi törvények szerint rögzítették. Négy ágazatra osztották: „szabad kereskedés" (egyes cikkekkel csak nagyban), „rendes kereskedés" (nagy- és részlet-, ill. kiskereskedés), „kalmárság" (szatócs, zsibárus és egyes cikkekkel kereskedők, csak kicsiben) és „házaló kereskedés". A „szatócsság"-ról szólva megismételték a század eleji határozatot. E foglalkozás „főleg szegényebb sorsú helybelieknek engedélyezendők, ... kik az álladalom vagy az illető község szolgálatában szerencsétlenekké lettek, vagy önvétségök nélkül elszegényedtek". A szatócsok üzletvitelére általában ugyanazok a rendeletbeli szabályok vonatkoztak, mint a képzettséghez nem kötött, úgynevezett engedélyezett iparosokra. A szatócsengedély mint személyes jog — továbbra is csak meghatározott áruknak 77
