Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)
H. Szűcs Gitta: A pesti szatócsok
gül mesterekké téve őket, jogokat adjunk nekik a szatócsságra, ... de a szatócsban is megkívántatnak bizonyos személyi tulajdonságok és a vásárlandó cikkekhez megfelelő vagyon. 9 A kérelmet újra elutasították a magistratusnak a Helytartótanácshoz 1817. július 23án elküldött véleménye alapján. Az elutasítást azzal indokolták, hogy az ekkor már mintegy másfél száz pesti szatócs nem tartozik „azon polgárok és mesteremberek osztályához, kiknek céh-privilégium adatni szokott, . . . mert nem űznek oly mesterséget, mely hogy a tökéletesség fokát elérje, ügyességet követel". 1 0 A szatócsok testületalakítási kísérlete a napóleoni háborúkat követő dekonjunktúra időszakára esett. E pénzszűkös időben is lendületesen fejlődő Pest bolti kereskedelmét a testületen kívül állók visszaszorításával akarták a polgári kereskedők a maguk számára biztosítani. Valószínű, hogy a testület befolyásának is szerepe lehetett abban, hogy a szatócsok alapszabályait a városi tanács nem hagyta jóvá. A konkurrenciaharc jól tükröződik a Helytartótanácshoz 1820. július 2-én benyújtott panasziratukban. A kereskedelmet érintő 1812. évi rendelet megtartását kérték és a „kihágásokat" sorra szóvá téve kijelentették: „Állapítassék meg, hogy a szatócsjog csak személyes jog, melyet sem átörökíteni, sem bérbe adni, legkevésbé pedig eladni nem szabad, hogy a most létező szatócsok fokozatosan kihaljanak, új szatócsjogosítványok pedig csakis oly városi polgároknak engedélyeztessenek, kik vétkök nélkül elszegényedtek, vagy a város és az állam szolgálatában szerencsétlenül jártak". A Polgári Kereskedők Testülete arról panaszkodott, hogy Pesten a jótékonykodási cél „veszendőbe megy": nemcsak szegényeknek, de módosabbaknak is adnak szatócsjogot, az üzleteket a tulajdonosok bérbe adják és engedélyüket utódjaikra átörökítik. „Fiatal, erőteljes férfiak, sőt még nők is gyakorolják" a szatócskodást „kik soha nem voltak polgárok". Urak inasaikat egy-egy szerzett szatócsjoggal jutalmazzák, pedig maguk sem városi polgárok. Pesten „hallatlanul sok szatócs van" — írták. 1 1 Az így kirajzolódó képből úgy tűnik, hogy a szinte karitatív intézménnyé nyilvánított szatócskodás Pesten nem sokban különbözhetett a testületi fűszerkereskedők működésétől. A szatócsjog elnyeréséhez ugyan igazolni kellett a kérvényező hátrányos szociális és egészségi állapotát, az üzletet azonban a gyakorlatban sokszor az örökös vagy a bérlő személyére szóló jogosítvány nélkül is folytatta. Az 1820. évi beadványban a testületi kereskedők azt is kérték, hogy a szatócsokat záiják ki a gyarmatáruk — az úgynevezett Lit. С. cikkek — árusításának jogából és követelték, hogy az e cikkekkel kereskedő szatócsoktól azonnal vonják be az üzleti jogosítványt. Kérelmükben egy 1788. évi helytartótanácsi rendeletre hivatkoztak, amely szerint fűszereket csakis testületbeli kereskedők tarthattak. Indokaikat azzal a kijelentéssel is megtoldották, hogy a szatócsok a fűszereket drágán árusítják és egyben növelik „a köznépnek fényűzési hajlamát". IV. Korábban Pestet a Napóleon által elrendelt szárazföldi zárlat a gyarmatáru-kereskedelem fontos csomópontjává tette. A fellendülést követő időszakban viszont már éles harc folyt e cikkek árusításának kiváltságáért. A városi tanács hol megtütotta, hol pedig megengedte a szatócsoknak, hogy kis mennyiségben kávét, cukrot és fűszereket árusíthassanak. E cikkek körüli ellentétekhez kapcsolódik a pesti szatócsok testületi életének egyik legfontosabb emléke. 20 testületi fűszeres 1824. augusztus 7-én beadványt intézett a városi tanácshoz arról panaszkodva, hogy a szatócsok nemcsak lat73
