Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)
H. Szűcs Gitta: A pesti szatócsok
számra - ahogy nekik engedélyezve volt -, hanem nagyobb mennyiségben is árusítják a lit. С. cikkeket. Olyan cégtábláik vannak írták a többi közt —, mint a fűszereseknek s egy jól berendezett szatócsüzlet egészen hasonló a fűszeresekéhez. 1 2 Az alig két héttel később megismételt panaszlevélből kiderül, hogy a városkapitány a fűszeresek közreműködésével vizsgálatot hajtott végre. Több szatócsnál találtak „hordószám törött cukrot, nagyobb mennyiségű süvegcukrot és még más Lit. С. árut is". A fűszeresek kérték a tanácsot, hogy végleg tiltsa meg a szatócsoknak e cikkek árusítását, már csak azért is, mert maguk „is többen vannak a szükségesnél", a szatócsok pedig, akik régebben csak a külvárosokban működtek, „most... a város minden sarkán és utcájában találhatók". 1 3 A hatóság azonban nem hozott tiltó rendelkezést. Arra hivatkozott, hogy az érintett cikkek szerepelnek a szatócsok árulistáján. Az 1825. szeptember 19-i jelentéshez — ezt bizonyítandó - a pesti szatócsok működéséről és testületi szervezetéről szóló, 11 pontból álló alapszabály volt csatolva, amely a szatócscikkek felsorolását is magába foglalta. Az okirat nem szabályos céhlevél és sem keltezve, sem pedig jóváhagyva, megerősítve nincs. 1 4 Bevezetésében a korábbiaknak megfelelően rögzítették, hogy a helyi hatóság a szatócsüzleteknek „kétféle célt és rendeltetést" szánt. Részben a „szegényebb néposztályok"-ról akartak ezzel az üzlettípussal „gondoskodni, akik — mint írták — csak kicsiben képesek vásárolni". Részben pedig „az arra érdemes" idős, beteg vagy korábbi foglalkozására képtelenné vált „helybeli polgároknak és adófizetőknek" akartak „könnyebb megélhetést" biztosítani a szatócsjog megadásával, hogy „életfenntartásuk a nyilvános intézmények terhére ne essen". E bevezető után több céhszerű rendelkezést tartalmazó pont következik. A céhekhez hasonló kereskedőtestületek legfontosabb kiváltságaival azonban — a kívüllevőket kirekesztő árusítási szabadalom, a testületi felvételről való döntés, az új üzletek engedélyezésébe való beleszólás joga, a szakmai oktatás - a szatócsok nem rendelkeztek. Olyan, a kézműiparosoknál is előforduló, városi szabályzattal működő testületek csoportjába tartoztak, amelyek átmenetet képeznek a céhes és nem céhes szervezetek között. Városi céhbiztosuk, sőt belső vezetőségük is van. A városi tanács néha kikéri véleményüket, de általában a testület megkérdezése nélkül adja az engedélyeket. Aki azt megkapta, automatikusan a testület tagja lett. 1 5 A szabályzat szerint a szatócsjogért folyamodónak igazolnia kellett „képességét" és „erkölcsi magaviseletét". Az engedélyt szerzett köteles volt magát a „jogosított szatócsok testületi könyvébe" bejegyezteni, ezért díjat fizetni és csak ezután nyithatott üzletet. A szatócsjogot — mint személyes jogot „sem átruházni, sem elzálogosítani" nem lehetett. A szatócs özvegye azonban folytathatta a kereskedést mindaddig, amíg férjhez nem ment. Az új férj csak akkor örökölhette a szatócsjogot, ha maga is teljesítette a felvétel feltételeit. Az alapszabály a szatócsok belső testületi életét is a céhszervezeteknél szokásos módon határozta meg. Negyedévenkénti gyűléseken a tanácsi biztos jelenlétében kellett a testület ügyeit megtárgyalni. Ekkor szedték be a tagdíjakat is, melyet a testületi ládában őriztek. A befolyt összeg a testület költségeire és az elszegényedett tagok támogatására szolgált. A gyűléseken kötelezően vezetett jegyzőkönyvet általában egy „írni tudó szatócs" vagy fizetett írnok készítette, a tanácsi biztos hagyta jóvá és a testület elöljárója őrizte. A két elöljárót évenként szavazattöbbséggel választották a tanácsi biztos általjavasolt tagok közül. Ők kezelték a testület vagyonát, vezették a bevételeket és kiadásokat és őrizték - a tanácsi biztossal együtt - a testületi láda kulcsait. Külön pont szabályozta a testületen belül működő segélyzőegyletet. 74
