Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)

H. Szűcs Gitta: A pesti szatócsok

a testület nevéből pedig elmaradt a kalmár szó. A testületből való kiközösítésük idején — az 1797/98-i adókivetési összeírások szerint — a pesti szatócsok száma 98 volt. Közöttük csak 20-nak volt üzlete a belváros területén, a többiek az ekkor gyorsan fejlődő külvárosokban, főként a Teréz- (35-en) és József-városban (20an) éltek.

3 II. A XIX. század elejére a szatócskodás a kereskedelem és a céhszervezet nélküli ipar határmezsgyéjére szorult. Ekkorra vált szokássá Pesten, hogy a tanács szatócsengedélyt elsősorban a város szolgálatában megrokkant embereknek adott. E kedvezményként kapott, személyhez kötött szatócsjog alapjában véve különbözött a kiváltságokkal felruházott céhes kereskedői jogtól. Egyre többen kaptak szatócsjogot a városi polgárjoggal nem rendelkező betelepültek közül is. Céhtag általában csak polgár lehetett. A város viszont megkívánta a polgárjogot kérelmezőtől a foglalkozásának megfelelő céh ajánlását is. A céhtagság ilyenformán összeforrott a városi polgárjoggal

4 és a szatócsok esetében a céhalakítás akadályává vált. Az általános céhszabályozási rendelkezésekkel összefüggésben a Polgári Kereskedők Testületének az uralkodóhoz 1808 áprilisában benyújtott előterjesztésében ezt találjuk: „Többnyire a szatócsok közt, kiknek tulajdonkép a szegények szükségleteit kellene kielégíteniük, lehet olyanokat találni, kik jogosítványaikat kiterjesztik és . . . polgári kereseti ágat gyakorolnak." A tanácstól sokan kapnak szatócsboltnyitási engedélyt — írták —, melyet aztán „kiterjesztenek mindennemű fűszerre, sőt még a Lit. С név alatt ismert árukra is"

5.. A Lit. C-vel jelölt fűszer-gyarmatáruk árusítása körül hosszú ideig harc folyt a fűszeresek és szatócsok között. Az 1808. évi előterjesztésben kifejtett tervezet a város kereskedelmét 17 szakmára osztotta fel, a testületen kívül állókat is beleértve. A kereskedőket — ennek megfelelően — csoportonként előírt üzleti tőke kimutatására kívánták kötelezni. A szatócsok az utolsó helyen a zsibárusok után — szerepelnek, kötelező alaptőkéjüket 2000 forintban tervezték megállapítani. A fűszereseké ennek hét és félszerese, 15 000 forint volt. A testület már korábban is csak azokat vette fel tagjai közé, akik az előírt összeget ki tudták mutatni. A városi tanács viszont megadta a szatócsjogot, akár volt a folyamodónak megfelelő vagyona, akár nem. Hogy módosabb szatócsok is lehettek, akikkel a testület még ekkor kivételt tett, arra a szatócsokról szóló pont záradéka utal: „az itt helyben fennálló igen régi üzletek a főnők haláláig vagy eladásukig szakmájuknál maradhassanak".

6 A beadványt követő 1812. augusztus 25-i helytartótanácsi rendelet Pest kereskedelmét még céhes szellemben szabályozta. A szatócsjogosítványról a rendelet így intézkedett: „leginkább mint személyes jogok csak szűkölködő személyeknek adatnak, s a szatócskodás tárgyai a kiskereskedésiektől nem igen különbözők".7 III. A pesti szatócsok önálló testületi szervezkedése 1817-ben kezdődött el. Erre az évre tehető az a céhszabálytervezet, melyet a városi tanács elé terjesztettek és amelynek alapján „Polgári szatócs és kiskereskedőcéh" néven akartak szervezkedni.

8 A tanács nem hagyta jóvá a tervezetet, a szatócsok ezért még ugyanabban az évben a király elé vitték ügyüket. Folyamodványuk szövege már világosan érzékelteti a szatócsok és a céhbeli kereskedők közötti különbséget: „Nem azért kérjük e szabályok megerősítését — írták -, hogy más céhek módjára inasokat vegyünk fel, legényeket képezzünk ki és vé72