Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)

Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század elején

sebb gyógyulások történetét is előszámlálták.

2

3 Ugyancsak középkori szokásban gyökerezik a kőbe vésett hálanyilatkozatok elhelyezése a fürdőépület falán — ilyeneket ma is láthatunk a budai Lukács-fürdő udvarán. A jellegzetes XIX. század eleji fürdőhely általában a nagyobb településektől távolabb esett - szoros kivételt talán csak a budai hévizek jelentettek. Vadregényes erdők, andalító sétára hívogató völgyek környékezték, esetleg tóparton feküdt. A fürdőhely mindenkori középpontja mindig a gyógykút és a fürdőház volt. A fürdőépületek a korábbi hagyományoknak megfelelően - s egyben az idényjelleget kihangsúlyozandó — gyakran csak fából épültek. Azonban a XIX. század első felében mindinkább tért hódított a végleges formákat nyújtó kőépítkezés. Természetesen az építkezést gátló tényezők nem csupán az idényjellegben keresendők, hanem a tulajdonos mentalitásának is van némi szerepe. Nem mindenki lát kiapadhatatlan természeti kincset a birtokán fölbuzgó gyógyvízben, s ezért is kerüli a nagyobb invesztíciót. Ujfalvy Sándor a füredi savanyúvizet birtokló bencések gondolkodásmódjáról így ír 1831-ben: „Dy fönséges tó, ilyen leírhatatlanul szép vidék birtokában nem lenne nehéz Füredet a száraz föld legelsőrendű fürdőjévé emelni. De ehez egyéb is kellene még az áldott természet mellett, hanem fájdalom, a Főtisztelendő uraknak legkisebb gondjuk az építkezés ... „Hátha bedugul a forrás, mit csinálunk akkor a sok épülettel" mondja a Főtisztelendő úr."

2

4 Az akkori bencések félelme szerencsére ,Harkány-fürdő 1845. augusztus 14-én, a Természetvizsgálók gyűlésekor." (Egykorú metszet.) 152