Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)

Petneki Áron: A magyarországi gyógyfürdők idegenforgalma és vendéglátása a XVIII. század végén és a XIX. század elején

számított. Ebben szerepet játszottak a különféle vámhatárok, a pénzváltás körüli bonyodalmak, a nyugat-európainál jóval alacsonyabb színvonalú szolgáltatások. Maguk a fürdőhelyek sem voltak ismertek a nyugati közönség előtt, amely Magyarországban (ha egyáltalán hallott vagy olvasott róla) jobbadán valami távoli ázsiai pusztaságot látott, ahol még a közbiztonság is igencsak gyenge lábon áll. Nem segített ezen a szemléleten néhány nálunk megfordult utazó érdekfeszítő leírása sem.

7 A magyarországi gyógyfürdőknek még hazai reklámozása sem volt, ezért is panaszkodott Schams Ferenc : „a budai (fürdő)bérlők eddig igencsak kevés üzleti szellemről tesznek tanúságot, amellyel más, távolabbi vállalkozók nagyhangú, sokat ígérő nyilvános hirdetmények útján még távolról is tudnak fürdővendégeket odacsalogatni."

8 Külországiak nagyobb létszámban csak három helyen mutathatók ki: a lengyelek Bártfafürdőn és Uj-Lublón, valamint a románok Élőpatakon. Az északi szomszédok már a XVIII. században nagy előszeretettel viseltettek a Sáros megyei fürdőhely iránt, s tulajdonképpen ők lendítették fel igazán. Az 1768-ban alakult bari konföderáció vezérkara is ide húzódott vissza az 177 l-es vereségek után egy időre, hogy a csatamező fáradalmait bálokkal, mulatágokkal feledtesse. Johann Christian von Engel 1802-ben még így írt a bártfai fürdőről: „A magyarok itt ki„Császárfürdő Budán." (Acélmetszet a XIX. század közepéről.) 148