Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1982 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1982)

H. Szűcs Gitta: A Pesti Nagykereskedők Testülete

szállítmányi üzlettel. (Ebben a tekintetben az összetétel nem nagyon különbözik a testület megalakulásának idejétől). A többi nagykereskedelmi foglalkozás viszonylag arányosan oszlik meg a tág értelemben vett iparcikkek — a kézműáru, rövidáru, norinbergi áru, vászon, pamut, gyapot, selyem, szalag- és egyéb importáruk — festék, gyarmatáru stb. — között. Ezek forgalmát a kapitalizmus kibontakozásával változó életforma, ill. az egyre szélesebb fogyasztó rétegek igénye is növelte. A tagok között 5 gyáros és 2 gyári lerakat tulajdonosa volt ekkor. Igen kevés vasáru-nagykereskedőt találunk a testületben. E hagyományos üzletágat — a fűszerkereskedelemhez hasonlóan — a Polgári Kereskedők Testületében levő nagy múltú, kicsiben és nagyban árusító kereskedőházak tartották kezükben. A nagykereskedők testületében kezdettől fogva a pénz- és hitelügyletekkel is foglalkozó terménykereskedők csoportja volt a legnagyobb és jelentőségük az abszolutizmus időszakában csak növekedett. E rétegnek a kereskedelmen belül is fokozódó szerepére utal az is, hogy a Polgári Kereskedők Testületében újból (a nagykereskedők kilépésével ugyanis e szakma aránya lecsökkent) számos: 1859-ben 135, 1867-ben 216 kicsiben-nagyban árusító terménykereskedőt találunk. A kereskedelemből élők összlétszámának közel kétszeresre növekedésén belül is arányuk igen jelentős lett. A jórészt magánbankházakkal összeolvadt nagy terménykereskedések felhalmozott — a kutatások által ma még feltáratlan mértékű - tőkéi fontos szerepet játszottak a kiegyezés által elősegített hazai kapitalizmus fejlődésében. IV. A kiegyezést követő önálló magyar törvényhozás első ipartörvényének tervezetét 1869. október 21-én terjesztették az országgyűlés elé. A közel három évi tárgyalás után megalkotott 1872: VIII.tc. az eddiginél is szélesebb utat nyitott az iparszabadságnak: teljes egészében a gazdasági liberalizmus álláspontjára helyezkedett. Célkitűzésével egyezően csak szűk körben szabta meg az iparszabadság hatósági korlátozását. Rendszerében átvette a „kereskedői ipar" fogalmát. Kimondotta, hogy minden nagykorú egyén bármely iparágat - így a kereskedést is — bárhol, önállóan és szabadon gyakorolhat. Mindenki annyiféle ipart űzhetett, ahányfélét akart, tarthatott több üzlethelyiséget, fióküzletet, tetszés szerinti számban alkalmazhatott segédeket, tanoncokat. Valamennyi ipar megkezdésének egyedüli feltétele az iparűzési szándéknak az illetékes iparhatóságnál szóban vagy írásban történő bejelentése lett. A törvény az Iparrendtartásnak a céhet, mint szervezeti típust megszüntető rendelkezése ellenére fennmaradt céheket és az Iparrendtartás alapján működő társulatokat (amelyeket a köznyelv céhként is említett) megszüntette és ezzel elzárta az utat a céhes viszonyok jogszerű továbbélése előtt. A törvény rendszeresítette az önkéntes tagságon alapuló ipartársulatok intézményét. Ezek semmi olyan jogkört nem kaptak, mely tagjaik számára különösebb előnyt biztosított volna. Az 1872. évi ipartörvény egyrészről továbbfejlesztette az abszolutizmus gazdasági fejlődésében gyökerező — a gyakorlatban már kialakult — iparűzési szabadságot, másrészről meghatározta a következő időszak jellegét. Mint ilyen, korszakhatárt jelent a céhes jellegű kereskedőtestületek életében is. A Nagykereskedők Testülete is ekkor vált jobbára a hagyományok által összetartott tömörüléssé, melynek jelentősége elsősorban az általa - a Polgári Kereskedők Testületével közösen - segélyezett intézmények révén jutott kifejezésre. (Kereskedelmi Akadémia, Nyugdíj- és Betegápoló Egylet, kereskedelmi kórház és menház stb.) 101