Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)
Pálmány Béla: Szécsény mezőváros és környéke kereskedelme és vendéglátása 1728-1848
praemptionalis jogot az urbárium (VII.§.) a földesúrnak saját jobbágyával szemben csak utóbbi sérelme nélkül, egyezkedéssel megállapított áron és készpénz fizetés ellenében engedte meg, 1836. évi VIII. tc. azonban e sok visszaélésre alkalmat adó jogot eltörölte. 2 8 A vámszedés regáléja a földesuraknak azon a címen jelentett jogot, hogy karbantartották az utakat, hidakat, sáncokat, gátakat és ezért minden nem-kiváltságos utasnak meghatározott tarifát kellett fizetnie, nem személye vagy árui, hanem a szekerek, igás és haszonállatok után. 2 9 Egy felmérés szerint 1725-ben Nógrád megyében kilenc helyen is szedtek vámot. A fiileki, szécsényi, vilkei, alsóesztergári teloniumok tartoztak az egyik, a rappi, gyarmati, mulyádi alsósztregovai és vámosfalviak pedig a másik csoportba, melyekben a vámtétek az alábbiak voltak. Egy megrakott szekérért 5, ill. 7 1/2 dénárt, üres szekérért 2, ill. 3 d., egy pár ökörért 1, ill. 1 1/2 d., egy lovasért 1 1/2, ill. 2 d., 1 lóért 1, ill. 1 1/2 d. 4—4 juhért vagy sertésért 1, illetőleg 1 1/2 dénárt kellett a vámra kötelezett személyeknek fizetni. II. József határozott célja volt, hogy a Helytartótanács útján szabályozza e kérdést. A megyéknek tájékoztatást kellett adni, hol, milyen címen, mekkora vámokat vetnek ki és gondoskodnak-e a földesurak az utak, hidak, sáncok, gátak javításáról és őrzéséről. A megye küldöttsége megvizsgálta, nem lehetne-e a Szécsényen átmenő főközlekedési utat ( via principalis publica) Pöstény felé vezetni, mert így 1200 öllel (kb. 2 km) rövidebbé lehetne azt tenni. Ezzel a szécsényi vám feleslegessé vált volna, de az itteni vásárok forgalma is megcsappant volna, ezért nemcsak a földesúr, hanem a mezőváros is kérte, hogy a régi utat hagyják meg. A küldöttség a földesurat kötelezte, hogy a meghagyott vám fejében az utakat és hidakat jó karban tartsa. E sáncmunka természetesen a jobbágyok kötelessége lett: a Forgáchok „kegyesen" megengedték, hogy a mezőváros kebelében élő vámköteles személyek a tarifák fizetésétől mindaddig mentesülnek, amíg az átmenő út szilárd és javítására a helybeliek elég gondot fordítanak. 3 1 A vásártartás és vámszedés jogát már a korábbi századokban is gyakran adták át és vették bérletbe. 1630 és 1723 között legalább hét törvény tiltotta, 3 2 hogy zsidók vámot béreljenek, így e regálékat — ellentétben a többnyire izraeliták által árendált korcsmákkal, sörházakkal és pálinkafőzőkkel — mindig keresztények bérelték. Eleinte szécsényi kereskedők voltak az árendások: Mihálkovics Tamás a két földesúrnak, Forgách Miklósnak és Zsigmondnak 55—55 rénes forintot fizetett, ám 1765-ben egy másik görög, Mocsáry Sámuel 120—120 Rft-ot is hajlandó volt fizetni, így néhány évig ő lett a haszonbérlő. Az 1770-es években viszont a mezőváros „közönsége" bérelte a beneficiumot immár 130—130 ft-ért. 1784-ben az uradalom ismét fel akarta emelni az árenda összegét, azonban ezt a mezőváros önkormányzata nem akarta megfizetni. A város hadnagya, Mocsáry György azonban a nép tudta és a tanács egyetértése nélkül saját maga jelentkezett árendásnak. A suba alatti ügy kipattantakor akkora perpatvar kerekedett, hogy egész Szécsény összefutott és a hadnagy meg az esküdtek a nyilvánosság előtt vádolták egymást tolvajsággal és hűtlenséggel. A lakosok felháborodásukban azon nyomban elmozdították Mocsáryt és mást választottak elöljárójuknak. Az ügy az úriszéken folytatódott és itt természetesen a volt hadnagy nyert elégtételt. A földesúr nem hagyta jóvá le110
