Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1976 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1976)
Pálmány Béla: Szécsény mezőváros és környéke kereskedelme és vendéglátása 1728-1848
mányaival nem csupán a helyi vásárokon jelentek meg, hanem eljártak Balassagyarmat, Pásztó, Fülek, Rimaszombat és Vác vásáraira is. A konkurrenciaharc igen éles volt, a céhek gyakran panaszkodtak egymásra a vármegyénél a kihágások miatt. A szécsényi és más nógrádi mezővárosokbeli iparosok tehát a piac nem nagy felvevőképességét egymással rivalizálva igyekeztek kihasználni és maguk is űztek kereskedelmi tevékenységet — a céhszabályzatokban előírt módon. A kereskedőnépességet a korabeli források két rendi kategóriába sorolták a quaestorok, ill. mercatorok közé. Előbbieket magyarul kereskedőnek, utóbbiakat kalmárnak nevezték. Megkülönböztetésük nem egyértelmű, bár 1828-ban a nyerstermékekkel üzletelőket — bőrkereskedők, borkereskedők — nevezték quaestornak, a késztermékekkel dolgozókat — házalókat, pántlikásokat, só-, vas-, rongykereskedőket a mercatorokhoz sorolták be. Társadalmilag kereskedelemmel három réteg foglalkozott: a zsidók, a „görögök" és a „tőzsérek". A zsidók az 1720-as években telepedtek le Nógrádban, mivel a királyi kamara által a bányavárosok hét mérföldes körzetéből elűzettek. Törvények és szokások sora tiltotta a földvásárlást, a céhtagságot, a nemesfémekkel, sóval, puskaporral való kereskedelmet, vámok és vásárok bérletét izraeliták által, 1 6 lakhatási és működési engedélyt csak „toleranciális taksa" ellenében szerezhettek. Forgách Ádám elsősorban regále hasznai növelése érdekében engedélyezte 1724-ben 9 zsidó család letelepedését, kereskedő, haszonbérlő tevékenységét. 1 7 1765-ben már 35 saját házában lakó zsidó családot írtak össze, közülük 1—1 szűcs, szabó, aranyműves mester volt, két családfő pálinkafőzésből, egy pedig korcsmaarendálásból élt, a többiek a szokásos kereskedő tevékenységet űzték. 1 8 A vallási, kulturális, közigazgatási és pénzügyi önkormányzat a bíró és rabbi vezetésével zsinagógát, temetőt, iskolát, kórházat, tartott fenn. A közösség fejlődését az 1760-as évektől megnövekedett hadi szükségletek kielégítése biztosította, amely addig nem ismert jelentőséget szerzett a gabona, gyapjú és egyéb termények felvásárlásának. Az abszolutista uralkodónő, Mária Terézia azonban az 1770-es években újra érvényt akart szerezni a bányatörvénynek, ezért megparancsolta, hogy minden zsidót űzzenek el lakhelyétől, aki az ominózus hét mérföldnél (kb. 53 km) közelebb lakik valamelyik bányavároshoz. Szécsény, Balassagyarmat és Szügy (utóbbi ekkor a megye székhelye) pedig csak hat mérföldre feküdtek Besztercebányától, sőt az itteni kereskedők rendszeresen eljártak Losonc és Kékkő vásáraira is — ezek pedig fej- és jószágvesztéssel járó bűnök voltak. 1 9 A zsidók elűzésének azonban sok ellenzője volt. Az érdekelt helységek valamennyi földesura — így Szécsényből a Forgáchok, Haller Sámuel, Kamotsay András és Szemere Krisztina — aláírta a terjedelmes kérvényt, melyet a megye és a Helytartótanács is támogatott — és amelyben kifejtették, hogy a három helység több mint kétszáz családja, hat évtizede él ott és űzi a kereskedelmet. Hová menjenek, mit csináljanak másutt? A földesurak kára lenne, ha a zsidóknak bérbeadott házaik és boltjaik megüresednének, a megyét sújtaná a háziadó csökkenése, a Helytartótanács pedig az ország kereskedelmében betöltött szerep elárvulásától félt. A királynő ezek alapján 1775 március 6-án kelt 106
