Borza Tibor (szerk.): A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum évkönyve 1970 (Budapest, Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, 1970)
Gadanecz Béláné: A vendéglátóipari dolgozók helyzete és mozgalma a szocialista szervezkedést megelőző évtizedekben
Az elégedetlenség másik forrása a betegek hiányos ellátása lehetett. A vendéglői pincérek 1848-as felhívása szerint igen gyakoriak a panaszok, hogy a kórházban hanyagul és durván bánnak társaikkal. Véleményük szerint egy különszoba biztosításával (a céheknek volt) lehetne eloszlatni a bajt. Remélik, hogy társaik vállalják a költségeket és főnökeik támogatását is kérik. A terv megvalósítása érdekében javasolták, hogy az elfoglalt Pischinger főelöljáró eddigi fáradozásaiért mondjanak köszönetet és vele egyetértésben válasszák meg a liberális gondolkodású Holzwarthot, aki csatlakozott terveikhez és ezzel megnyerte szeretetüket. A kávéslegények harmincegy pontja között is ott szerepelt a kórházi betegszoba és a jobb gondozás követelése. Az utóbbi biztosítékának azt tekintették, hogy a céhláda-megbízottak hetenként háromszor felváltva ellenőrzik a kórházi gondozást. A kávésok válasza: a különszoba biztosítása sok költséget igényel, de lépéseket tesznek a megszervezése érdekében. A lépések nem lehettek sikeresek, mert két évtizeddel később is megoldatlan volt a kérdés. 1867-ben a kávés testület egy különszobát kért a Szent Rókus Ispotálytól, illetőleg a városi tanácstól a beteg legények számára, a kérést azonban a kórházak túlzsúfoltsága miatt elutasították. A beteg személyzetről való gondoskodás a kívánnivalók ellenére is előrehaladottabb volt a 19. század közepén a kávéházakban, mint a vendéglőkben. A kávéházi személyzet 1848-ban például a kórházi ápolást igénybe nem vevő nős emberek ápolási költségeire napi negyven krajcárt kért a társládából. A válasz szerint ezt már 1847-ben elhatározta a társaság, mégpedig a nőtlenekre is kiterjesztve. A kérés kétségtelenül a megvalósítás késlekedésére utal, de a vendéglői pincérek egylete csak 1862-ben hozott először ilyen határozatot. Az 1880-as években már — a pincéregyletek közül a Budapesti Pincér Egylet biztosított legtöbbet beteg tagjainak. A BPE 1883. évi alapszabályai szerint a rendes és rendkívüli tagok saját választásuktól függően két osztályra tagolódtak. Az I. osztályú tagok két forint beíratási díjat és havi egy forint járulékot, a II. osztályba tartozók egy forint ötven krajcár beíratási díjat és ötven krajcár havi járulékot fizettek. A felvételtől számított három hónap után kezdődött az igényjogosultság. A betegség bejelentésének napjától a következőket biztosította az egylet: az egyleti kórházba való felvételt, vagy I. osztályú tagoknak napi egy forint, a II. osztályú tagoknak hetven krajcár illetményt; a házi ápolásban levőknek ingyen orvosi kezelést és gyógyszert. A kórházi ápolásban részesülő I. osztályú tagok felgyógyulásuk után a naponkénti illetmények és a kórházi költség közti különbözetet készpénzben kapták meg. 3 4 Az illetményeket, illetve a kórházi ápolást hat hónapig, kivételes esetekben esetleg tovább is biztosították. A fővárosból eltávozók csak az illetményre tarthattak igényt. Az egyletbe beléphettek a rendes és rendkívüli tagok feleségei is, rájuk utalt az alapszabály, amikor kimondta: szabályszerűen lefolyó gyermekágy nem betegség, ezért a szülő nő csak öt forint átalányt kap. Az I. osztályú tagoknak 80, a II. osztályúaknak 40 forint temetési illetmény járt. Az egyleti számadások szerint az I. osztályú tagok száma 35—55 között mozgott, a többség a II. osztályúakhoz tartozott. A Budapesti Pincér Egylet, a Budapesti Kávéházi Segédegylet és az ország nagyobb városaiban működő pincéregyletek elvitathatatlan érdeme, hogy betegsegélyt vagy kórházi ápolást, temetési illetményt biztosítottak 286
