Tűzoltó Múzeum évkönyve 9. 2008 (Budapest, 2008)

Szentmártoni Szabó Géza: AZ AQUINCUMI VÍZIORGONA

56. kép A szónokok szónoka és a hangszerek királya A leghíresebb római szónok, Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43) egyik filozófiai értekezésében, az i. e. 45-ben írt Tusculumi eszmecsere III. könyvében, egy képzelt vitapartnerral, a bánat és a szomorúság enyhítésének módozatait taglalta. Úgy vélte, hogy a bölcshöz nem méltóak ezek az érzelmek, ám az sem közömbös, hogy miként történik a belőlük való kilábolás. Epicuros élvhajhász nézeteit vitató fejtegetések közepette hangzik el a következő kérdéssor: „És ha majd valakit a tieid közül bánattól elcsüggedve látsz, annak tokhalcsemegét kínálsz-e inkább, mint szókratészi könyvet? Arra bíztatod-e, hogy a víziorgona hangjait hallgassa inkább, mintsem a Platóéit? Elhiteted-e vele, hogy amit szemlél, az virágoskert és tarkaság? Bokrétát tartasz-e az orra alá? Gyújtasz-e füstölőszereket, és ráveszede, hogy koszorúkkal és rózsával fonja körül magát?" Cicero beszédes példasora sokat elárul arról, hogy milyen fajta zene szólhatott az ő korában a víziorgonán. Szavainak értelmezéséhez érdekes párhuzamot kínál Illyés Gyula 1956-ban írt Bartók-versének egyik kiragadott sora: „Bánatomat sérti, ki léha vigaszt húz a fülembe." Cicero kifi-nomult ízlését az zavarta, hogy a színházi és cirkuszi víziorgonákon nem a magasztos plátói esztétikai elvekhez illő muzsika szólt, hanem az odalátogató tömegnek tetsző, könnyed, szórakoztató zene.