Tűzoltó Múzeum évkönyve 9. 2008 (Budapest, 2008)

Dr. Hadnagy Imre József: A TŰZ GYULLADÁSÁNAK ELTÁVOZTATÁSA

A szabályozott eljárási rend nyomai a középkori Magyarországon A honfoglalás és a kalandozások idején Az i.sz. 4-7. évszázadi u.n. nagy népvándorlás idején a Római Birodalomban honos tűzvédelmi rend - főként Közép-Európa keleti részén - jórészt feledésbe merült, mert az egymást követő és felváltó népfajok harca több évszázad alatt feldúlta, elpusztította azt a csekély civilizációt, amelyet a rómaiak alkottak. Az ide-oda vándorló magyar törzsek télen nádból, sásból, fából készült silány házakban, nyáron sátrakban laktak. A vándorló, - és a honfoglalás után - a kalandozó magyarok tűzvédelme hasonló volt más akkori - szintén állandóan mozgásban lévő - népcsoportéval. Őseink is tisztában voltak a sátorfűtés és világítás akkor „divatos" rendjével, a „lakóházak" és védőelemek közötti nagy térközök megtartásának jelentőségével. Talán tapasztalatból ismerték, hogy ennek mellőzése egy tűzvész oka lehet, de betartása esetén szándékosan is okozható tűzvész. A kalandozó magyarok több várost (Hamburg, Lübeck, stb.) felgyújtottak, ezzel a hadviselésnek ezt a pusztító elemét a gyakorlatban is alkalmazták. Összegezve. A népvándorlás korában a Pannóniában honos tűzvédelmi kultúra feledésbe merült, azt sikerült lerombolni. A honfoglaló magyar törzsek ebből meríteni nem tudtak, de a - vándorlás során kialakított, és időközben finomodó - tűzmegelőzési kultúra elemeit tudatosan, szervezetten alkalmazták, közülük a legfontosabbak a törzsi kultúrában való építkezésekkel, a mesterségesen keltett tüzekkel kapcsolatosak. A „sátrak" egymástól nagy térközökkel történő telepítésével, a tűzhely célszerű megválasztásával, a tűz felügyeletével ösztönösen, vagy némiképpen tudatosan a tűzvédelmet - annak részeként a tűzmegelőzést - elemi szinten, és meglehetősen hatékonyan valósították meg. A kalandozó magyarok mesterei voltak a tűzzel való hadakozásnak. Az államalapítást követően az újkor kezdetéig A honfoglalás idején (895-907) és azt követően mintegy két évszázadig a magyar tűzvédelem a népvándorlás korát jellemző színvonalon maradt. A tűz körüli eljárás a hagyományokat követve generációról generációra öröklődik, de bizonyos elemekkel gazdagodik, a leglényegesebb szabályok írásban is megjelennek, tulajdonképpen araszolva jutunk el odáig, hogy a falvak, városok írásba foglalják - tűzi rendbe, vagy tűzszabályrendeletbe rögzítik - a hatékony tűzvédelmet szolgáló szabályrendszert. Az államalapítás után Szent István király szorgalmazta „telepedési középpontok" létesítését. A kereszténység felvétele után templomokat építettek, amelyekben törvényi előírás szerint vasárnaponként kötelesek voltak istentiszteletre menni az emberek. Kivételt képeztek azok, akik a „tűzvészeket vigyázták". A gyújtogatok megbüntetésére alkotott törvény is a tüzek megelőzését kívánta elérni. Ezek voltak a magyar történelemben az első törvények, amelyek a tűz keletkezésének, mielőbbi megfékezésének, tovaterjedésének megakadályozását „állami akaratként" is közösségi feladattá tették.