Tűzoltó Múzeum évkönyve 9. 2008 (Budapest, 2008)

Szentmártoni Szabó Géza: AZ AQUINCUMI VÍZIORGONA

Az antik világ „egyhangú" zenéje Az orgona szerkezetének vizsgálata mellett a további nehéz kérdés az, hogy vajon milyen zenét játszottak rajta. Már a reneszánsz korban gondot jelentett az ókori zenei emlékek hiánya. A humanisták a fennmaradt zeneelméleti műveket tanulmányozva, saját maguk által írt négyszólamú, metrikus dallamokkal igyekeztek az antik verseket énekelhetővé tenni. Az ókori görögök a dallamok lejegyzését betűkkel és ritmusjelekkel oldották meg, mégis kevés ilyen emlék maradt fenn, s ezeket is csupán a XIX. században, a IV. századi Alypios könyve alapján tudták értelmezni. Mesomedes három himnuszát, Vincenzo Galilei 1581-ben kiadta, ám ezt is csak Bellermann (1754-1842) forráskiadása után tudták megfejteni. Leghitelesebbek a kőbe vésett dallamok, amelyek csak a XIX. század végén kerültek elő, mint Seikilos szkolionja, és a két delphoi Apollo-himnusz. A rómaiaktól semmilyen zenei lejegyzés nem maradt fenn. 30. kép A zenetörténészek többségének véleménye szerint, az antik világ muzsikája alapvetően a versek egyszólamú éneklésére épült. A hangszerek csupán az ének kíséretére szolgáltak, önálló szerepet nem kaphattak. A teoretikus alapú zeneelmélet a hangközök közül csak a kvartot, a kvintet és az oktávot engedélyezte. A terc kategorikus tiltásával lehetetlenné tették az akkordok képzését. Hiányzott tehát az igazi többszólamúság, az önálló szólamvezetés. Ha azt szeretnénk megtudni, hogy milyen hatása volt e zenének a hallgatókra, úgy az irodalmi szövegekre kell hagyatkoznunk. Seneca az I. század derekán írt erkölcsi leveleinek egyikében arra tanítja az ifjú Luciliust, hogy miként lehet a sokfelől összeszedett ismereteket egységbe kovácsolni. Ehhez zenei példával hozakodik elő: „Nem látod-e, hogy milyen sok hangból áll össze az énekkar? Mégis egy adódik ki az összes hangból. Némelyik hang ott magas, némelyik mély, némelyik középen szóló; a férfiakhoz nők társulnak, közéjük fuvolák vegyülnek. Az egyének