Tűzoltó Múzeum évkönyve 7. 2006 (Budapest, 2006)

Dr. Hadnagy Imre József: A TŰZJELZÉS FEJLŐDÉSE A XX. SZÁZAD KÖZEPÉIG

4. ábra: Vándorló törzsek (népcsoportok) sátrainak telepítési rendje sal tűzvészt okoztak). Jóval később a muhi csatatéren hasonló kellemetlen élményben volt része a magyar seregnek, a szekértáboruk felgyújtása adalék ahhoz, hogy a tatárok (így feltehető, hogy más vándorló népek) is tisztában voltak „a lakó és védőelemek" közötti nagy térközök megtartásának jelentőségével. Talán tapasztalatból ismerték, hogy ennek mellőzése egy tűzvész oka lehet, de be nem tartása esetén szándékosan is okozható tűzvész. Az emberek közötti információáramlás, információcsere legfőbb eszköze az élőbeszéd volt, de valószínűsíthető, hogy egyezményes jeleket, és jelzéseket is alkalmaztak elődeink. A magyarországi tűzvédelem történetében egy új fejezet kezdődött I. István uralkodásával, az államalapítással, a magyarság letelepítésével, a kereszténység térhódításával. c)Magyarországon az ipari fejlődés kibontakozásáig Honfoglaló elődeink a Kárpát-medencében nem találtak lakott településeket, de egy ideig állandó lakhelyek kialakítására nem is törekedtek. A X. században szinte állandóan mozgásban voltak, az új hazában legfeljebb földvárakat építettek, az „ország képe" ez időben valójában nem változott. A tűzvédelem a népvándorlás korát jellemző színvonalon maradt. Szent István király szorgalmazta „telepedési középpontok" létesítését. A kereszténységre térítve a népet, elrendelte, hogy minden tíz falu egy-egy templomot építsen, amelyekben vasárnaponként istentiszteletre kell összegyűlni az embereknek. Kivételt képeznek azok, akik a „tűzvészeket vigyázzák". Ez volt a magyar történelemben az első törvény, ami a tűz mielőbbi megfékezésének, tovaterjedésének megakadályozását „állami akaratként" is közösségi feladattá tette. Arra nincsenek adatok, hogy ezt miképpen oldották meg. Feltehető, hogy a tűz észlelése volt a legfontosabb, a tűzhír továbbadásához, „tűzriadó" elrendeléséhez szükség eszközöket