Tűzoltó Múzeum évkönyve 5. 2004 (Budapest, 2004)

Minárovics János: Tűzistenek, égő áldozatok

Az áldozások bizonyítékai ott, ahol ilyen szentélyek vannak, mindenütt megtaláhatók. A Sirai-hegyen azoban a szokásosnál kevesebb embert áldoztak fel. Ezt azzal magyarázzák, hogy itt nem város állt, hanem csupán erőd. A tunéziai Bon-fokkal szemben, Szicilia déli csücskén, a mai Motye helyén alapították egykor a föníciaiak Motüé városát. A temető ősi áldozati helyén itt is gyermektetemek maradványaira bukkantak. Még érdekesebb az, hogy Amerikában La Ventában radioszén kormeghatározás szerint i.e. 800-400-ból való oltárokat találtak, melyek maradványai gyermekáldozatokra mutatnak. A Parahyba államhoz tartozó parti szigeterődítmény építését a föníciaiaknak tulajdonítják. Ezek a romok bár hatalmas területet foglalnak el, egyetlen épület maradványainak látszanak; a falak 25 méter magasba nyúlnak, a legnagyobb terem hossza 150, szélessége 45 méter. Az egyik teremben kolosszális szobor töredékeit találták, úgy vélik: Baál-ét, amit a benszülöttek sumé-nek neveznek, ami a nyelvükön "nagy varázslót", "nagy papot" jelent. Úgy tudjuk az anyaországban hamarabb, az i.e. második évezrednek a végén felhagytak a véres szokással, s azt jelképes rítusokkal, vagy helyettesítő áldozatokkal váltották fel, ám ahogy az 1920-ban feltárt szent körzet mutatja, Karthágóban a város pusztulásáig, i.e. 146-ig gyakorolták háború, éhínség, szárazság, pestis idején. A punok körében a hamvasztásos temetkezés az i.e. IV-III. században vált általánossá. Minden bizonnyal ők is sok tömjént és mirhát használtak el, mindkettő luxuscikknek számított az ókorban s mindkettő tulajdonképpen növényi gyanta, amiket fák választanak ki. A tömjént a Boswellia-fajtához tartozó két fa, a B. Carteri és a B. Frereana, a mirhát pedig a Balsamodendron myrrha adja. Ezek a fák csak Dél-Arábiában és Szomáliában honosak. Talaj, hőmérséklet és csapadék vonatkozásában is igen igényesek, valószínűleg csak az említett területeken van meg minden adottság a fejlődésükhöz, ugyanis a tengerszint feletti magasság sem közömbös a számukra. A tömjént az ókorban elsősorban vallási szertartások alkalmával égették. Plinius szerint nem annyira az isteneknek akartak ezzel áldozni, hanem sokkal inkább az égő test nehéz szagát akarták elnyomni. Plinius azt is feljegyezte, hogy Nero feleségének Poppeának a temetésén Arábia egy évi teljes tömjéntermelésének megfelelő mennyiségű tömjént égettek el. A mirhából illatszereket és kenőcsöket készítettek. A nagy kereslet miatt a termelés nem tudott lépést tartani az igényekkel, miért is a bibliai időkben mindkettő ára vetekedett az aranyéval, s drága ajándéknak számítottak. Tömjénnel és mirhával megrakott tevekaravánok, majd valószínűleg a föníciaiak flottája szállította tovább kelet piacaira. Amikor a halottégetésről áttértek a temetésre már nem volt szükség a sok tömjénre sem, és megcsappant iránta a kereslet. 1868-ban Diban faluban (ezt a nevet a bibliában Dibonként említik) megtalálták Mésa moabita király fekete bazaltkő sztéléjét. Felirata a sémi írás legrégibb emléke és azt az i.e. IX. század elején Mésa állítatta azért, mert Kamos isten megmentette őt ellenségeitől az izraelitáktól. Moab (az egykor moabiták által lakott hegyes vidék) a Holt tengertől keletre terült el s a Jordán folyó bal partja is hozzá tartozott. Az izraeli