Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tészabó Júlia: A Textilmúzeum vállfagyujteménye
A vállfák kormeghatározása ugyanis rendkívül nehéz. A minőség, a fa megmunkálása nem lehet egyértelmű szempont, hiszen a gyári termelés időszakában is készültek egyszerű, kézműves módszerekkel, rosszabb minőségű faanyagból, s a felületkezelés teljes mellőzésével darabok, melyek nem különböznek a 19. század végi rusztikus példányoktól. A faanyag állapota, a felhasznált fémkampók anyaga, kivitele és állapota, a formák sajátosságai segítségünkre lehetnek abban, hogy néhány évtizedes biztonsággal mégis behatároljuk készítésük idejét. Természetesen a vállfák korának meghatározásánál sokat segítenek a - sajnos igen kis számban fennmaradt - árjegyzékek illusztrációikkal és leírásaikkal, de mint például a Gichner János Faárugyáré mutatja, ezek több éven, esetleg évtizeden át használatban lehettek. A téma francia kutatója szerint, a legkorábbi példány a 16. századból maradt fenn, és rendkívül széles vállrésze arra enged következtetni, hogy katonai uniformis számára készült. Egy másikra, a 17. századból, egy templomban akadtak, s valószínűleg papi ruha tárolására szolgált. (Egyébként erre a célra, mint ez a Textilmúzeum gyűjteményéből is kiderül, mind a mai napig e rendkívül széles, egyenes vonalú, s kevéssé antropomorf formájú eszközt használják.) Ezek a példák arra engednek következtetni, hogy korai változatai az egyház és a hadsereg számára készülhettek. A mindennapi használatra szánt vállfa a 18. században született, s feltalálójának Thomas Jeffersont (1743-1826) tartják. Amellett, hogy ő volt az Amerikai Egyesült Államok harmadik elnöke, számos praktikus háztartási eszköz fűződik a nevéhez. A későbbiekben is születtek a vállfához kapcsolódó találmányok, ezek legtöbbje az alapfunkció kiszélesítését célozta: összehajtogatható útivállfák, a vállrészen puha párnával kiegészített, a ruha kopását mérséklő típusok, sőt ruhakefével egybeépített változatok. Legnagyobb hatású Albert J. Parkhouse 1903-as, egyetlen drótszálból formált, a kampórésznél összecsavarodó egyszerű formájú tárgya, melyet munkaruhák gazdaságos tárolására szánt. Ez a típus Magyarországon csak a nagy nemzetközi tisztítóhálózatok megjelenésével terjedt el. A vállfa viszonylag késői megjelenésének oka a ruhák tárolásának változásaiban keresendő. A lakásokban elhelyezett tárolóhelyek igen sokáig ládák voltak, amelyekbe fektetve tették a még meglehetősen kis számú ruhaneműt. A kényelmi és gyakorlati szempontok eredményezték ezeknek az alacsonyan elhelyezett, s nehezen áttekinthető belső terű bútoroknak a felállítását, elölről való megközelíthetőségét, a szekrény megjelenését. Az életmód, a divat és a társadalmi változások következtében a polgárságnak az öltözetek terén is megjelenő növekvő fogyasztása egyre több tárolóhelyet, s ezek minél jobb kihasználását kívánta meg. A konfekció kialakulásával egyre nagyobb számban és egyre olcsóbban beszerezhető ruhák a siker jelzői voltak, s az öltözetnek mindig tisztának, simának, gondozottnak kellett lennie. A tárolandó ruhanemű növekvő mennyiségét jelzi, hogy míg a 20. század elejének magyar lakásstatisztikái szerint egy-egy középosztálybeli lakó legfeljebb egy ruhásszekrénnyel rendelkezett, amely a hálószobában kapott helyet, a 20-as évek végén, 30-as évek elején már megjelenik a gardróbszekrény az előszobában, majd - elsősorban a nagypolgári lakásokban - egy erre kijelölt külön helyiségben. A szekrényekben, kezdetben, a ruhanemű felakasztására horgokat használtak, ám ezek több szempontból nem feletek meg a célnak. Egyrészt károsították a ruhákat, másrészt a növekvő ruhamennyiség gazdaságosabb elhelyezést, jobb helykihasználást kívánt. Mindez gazdaságosabb és kíméletesebb tárolási megoldások keresésére sarkallt. Az új típusú tárolóhelyek, az akasztós szekrények lehetővé tették a ruhák hosszanti vagy keresztirányú rúdon egymás mellé sorolását a Jefferson-féle találmány felhasználásával. Ennek
