Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)

Tóth György: Az olló

Ollók és ollókészítés Magyarországon A középkorban a szabómesterség jelképévé vált az olló. Magyarországon 250 szabócéh létezéséről tudunk. Ezek csaknem mindegyike a céhjelvényében az ollót is ábrázolta. Legkorábbi ilyen emlékünk egy szabó sírköve 1492-ből, ollóábrázolással.

20 Az olló „S" alakú, nyitott füleinek vége csikófejet ábrázolt vagy madárfejet. Debrecenben a szabócéh pecsétnyomójában (1587) is nyitott fülű olló látható (Déri Múzeum) csapott hegyháttal. Az utóbbi egyben a szabóolló igazi ismérve. A lecsapott rész volt hivatott megakadályozni, hogy az olló az anyagba akadjon és abban kárt tegyen. Diderot 1750-ben készült rajza is jól mutatja, hogy a mindkét oldalon lecsapott olló a hosszú egyenes vágások eszköze, míg az egy oldalon lecsapott, másik oldalon hegyes (és védőgömbbel ellátott) olló az asztalon szabás eszköze volt. Az általa bemutatott harmadik, legkisebb olló tipikus kézimunkaolló, melynek hegyesnek kellett lenni, hogy az apró részletekhez is hozzá lehessen férni. Az itt látható ollók zárt füllel rendelkeztek. A Magyarországon fellelt és feltehetőleg itt is gyártott szabóollók szinte kivétel nélkül nyitott füllel készültek a 19. századig. A nyitott ollófület egyszerűbb volt a kovácsnak elkészítenie. A gyakorlatban a szabó a füleket anyagmaradékkal bevonta, kipárnázta, hogy kényelmesebben tudjon vele dolgozni. Egy-egy ilyen olló elkészítése a szokásos kovácsfogásokat messze meghaladó ügyességet igényelt, így a jelentősebb magyar kovácsok is jelzéssel látták el a darabokat. A szabás szokásos eszköze volt a szabókés is, mellyel az anyagot egyenes vonalban „repesztették". A „nyeles szabókés" a széles anyagokon tett lehetővé hosszú egyenes vágásokat, általában keresztirányban. 1706-ból a lévaiak céhpecsétjén láthatjuk, de a 18. század más céhábrázolásain is találkozhatunk vele. Magyarországra a nyugati ollókészítői technológiát a habánok hozhatták be.

21 Az anabaptista üldöztetések elől a 17. században Magyarországra menekülő habán kolóniák kiváló mestereket hoztak, így elismert késeseik is voltak. Különösen Erdélyben és a Felvidéken hagytak nyomot ezek a mesterek. A késes mesterség kiemelkedő volt a habán csoportokon belül is. A sárospataki kolónia legjelentősebb mestere a késes volt, aki hat legénnyel dolgozott, és nemcsak a kolónia szükségleteire termelt, hanem a lakosság igényeit is kielégítette.

22 A habánokat elsősorban kerámiáikról ismerjük. Az ollókészítés fontosságát mutatja az is, hogy a habán kerámiák mintakincsében a korabeli használati eszközök között az olló is megtalálható. Ollótípusok A korai ollók körében elkülönülő ollótípusokról nem tudunk. A gyakorlatban ugyanazt a kengyeles ollót használták a legkülönbözőbb célokra. A csuklós olló megjelenésével alapvetően megváltozott a helyzet, a kengyeles olló megmaradt birkanyíró ollónak, míg a szabók szinte kizárólagosan a csuklós olló nagyobb változatait használták. A már idézett középkori ábrázolások meggyőzően mutatják, hogy a ruhakészítésnek három ollótípusa volt, a legkisebb a hímzőolló, a középső nagyság az általános olló és a legnagyobb a szabóolló. A szabóollók körében további megkülönböztetés a női olló és a férfiszabó ollója, melyek alapvetően a méretekben és a hegyhát kialakításában tértek el egymástól. Tulajdonképpen csak a 18. század után kezdenek speciális ollótípusokat kialakítani. A legfontosabb újdonság a hímzőolló mellett a kézimunkaolló létrejötte. Lényegében azonos tárgyról van szó, csupán az előbbi a folyamatos munka eszköze, ezért felépítését a praktikusság jellemezte, az utóbbinál viszont a formai elemek, a díszítés volt a meghatározó. A varrókészletek is jelzik ezt a változást. A 16. századtól az etuik hímzőollót, majd a kibővített készlet, a neszesszer a 18. századtól inkább kézimunkaollót tartalmaz.