Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tóth György: Az olló
A 18. század e kategóriába tartozó ollója a gólyaolló is, mely már teljes egészében jelkép. A 19. században megjelennek azok az ollók, melyek nem képezik a varróeszközök tárát, de mutatják a specializálódás kiterjedését. A szabóollók és a papírvágó ollók kiegészülnek olyan eszközökkel, mint a haj-, bőr-, körömvágó olló, szivarvágó olló, pezsgőolló (a dugót lehetett vele kicsalogatni), rózsa-, virág- és szőlővágó olló, gomblyuk-, zsák-, szőnyeg-, selyemvágó, kötözőzsineg-vágó, lámpabélvágó olló, virágkötő, szövődéi, gyerekolló és a felsorolás szinte befejezhetetlen. Minden szakma okkal, ok nélkül saját konstrukciót kívánt, ez sok esetben ismétlést jelentett. A 19. század végén 35 alaptípust különböztettek meg. Volt olyan solingeni üzem, mely 1000 különböző ollót gyártott, természetesen ebbe a díszítési és nagyságváltozatok is beleértendők. Az így megszülető ollók egy része hamar kikerült a forgalomból, de helyet adott más ötletnek. A ruhakészítés során alkalmazott ollók köre bővült legkevésbbé; ezek most is a szabóolló, kézimunka-, hímző-, tüllvágó és gomblyukvágó ollók. A szabóolló egyik hegye lekerekített, ez kerül mindenkor az anyag fölé, a hegyes pengevég pedig alulra. A hímzőolló mindkét pengéje hegyes, míg a tüllvágó olló egyik pengéjének hegyén egy kis gomb van. A szabóollókon két különös jellegzetességet figyelhetünk meg. Az egyik, hogy az asztal felé eső fülön a külső peremre támaszték kerül, mely azt biztosítja, hogy az asztalra fektetett olló pengéje és így a vágás síkja közel párhuzamos az asztallappal. Ez tette lehetővé, hogy kényelmesen, pontosan lehetett vele posztót is vágni. A másik jellegzetesség, hogy a két fül között is található egy felöntés, mely a pengék összevágását határolja. Ez amiatt is fontos, hogy a két fül vágási helyzetben nem kerüljön túl közel egymáshoz, hiszen akkor már a kéz nem tud jelentős erőt kifejteni. A kézimunkaollók konstrukciója nem volt különös, hiszen itt a gyakorlatban fontosabb volt az olló esztétikai kialakítása, mint a funkció. A 19. században az ötvöstechnika összes lehetőségét be is vetik ezen a területen, különösen amikor az olló egy varrókészlet részét képezi. Érdekes konstrukció volt a 19. század közepén kitalált gomblyukkivágó olló, mely ma már egyre kevésbé ismert, de még gyártott eszköz. A penge forgáspont közelébe eső része ki volt köszörülve annak erdekében, hogy csak a megmaradó vágóéi hosszáig lehessen vele vágni. Ezen belül a gomblyuk hosszúságának megfelelő vágási hosszt a pengék összevágásának korlátozásával valósították meg. A két fogantyúfél között csavarorsós állítószerkezettel látták el az ollót, és ezzel lehetett a vágási hosszúságot pontosan beállítani. A 20. század az ollók alapvető konstrukciójában nem sok újat hozott. Az anyagminőségnek azonban mindig a vágandó anyag által megkövetelt feltételekhez kellett igazodnia. Az ollók tipikus anyaga a normál szénacél volt és ma is az. A magasabb széntartalommal rendelkező acélt keményebbre lehetett edzeni, és a vágóéi így tartósabb volt. A 20. század utolsó harmadában az űrtechnika kapcsán megjelent nagy szilárdságú anyagok szabása kihívás volt az ollókészítőknek. Megszülettek azok a kerámiabázisú ötvözetek, melyekből készült ollók a nomex-, a kevlár- és a szénszálszövetek vágására is alkalmasak. JEGYZETEK 1. A Pallas nagy lexikona. Az összes imieretek enciklopédiája. 13. kötet Pallas, Budapest, 1896, 416. p. 2. Tóth György: A varrótű. In Textil- és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Evkönyve (IX). Budapest, 2001,43-49. p. 3. Tóth György: A ruhakészítés eszközeinek története. Kézirat. Budapest, 2004, 51-52. p. 4. Haedecke, Hanns-Ulrich: Die Geschichte der Schere. Rheinland-Verlag, Köln, 1998, 11. p. 5. Bezzenberger, A.: Zur Geschichte der Schere. Sitzungsbericht der Altertumgesellschaft, Prussia, Heft 25. 1924,115. p.
