Vajk Éva szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XII) 2004 (Budapest, 2004)
Tóth György: Az olló
kívüli gyártókra, akik többnyire falusi kovácsok voltak. A jelzés mindig a kovácstól függött. A még izzó darabba jelölő bélyeggel nyomta bele jelét. Ez a házijel címer, címerrészlet, emberi alak, tárgy, állat lehetett. Sajnos, megfejtésük reménytelen vállalkozás. Egyetlen kivétel azért van, és ez az ezüst felhasználásával készült ollók területe. A jól önthető és megmunkálható ezüstből a 17. század elejétől a 18. század végéig szívesen készítettek szárat és fület az ollóhoz. Angliában az ezüsttárgyakat a 15. századtól dátum- és mesterjeggyel látták el, Hollandiában pedig fejlett jelzési rendszer működött, ahol a 16. század elején dátumjegyet és a 17. század végétói mesterjegyet vezettek be. lí! Az ollódíszítés vagy a díszes ollók területének külön ága a kézimunkaolló. Mint már említettük, az olló méretének csökkenésével a díszítés fokozódott, bármennyire is ellentmondásnak tűnik. A díszes kézimunkaollóval elsősorban a magasabb körökbe tartozó hölgyek dolgoztak, hímzéshez, applikációhoz, csipkemunkákhoz használták. A munka indítéka a legtöbb esetben a társasági időtöltés volt, és így az eszközök kivitele, gazdag megjelenése fontos szempont volt. Népszerű volt a már említett ezüst nyélmegoldás, de a fegyverkovácsoktól eltanult egyéb technikák, mint a tausírozás, az arany ornamensek besüllyesztése, barnítás, kékítés stb. mind számításba jöhettek. A formai megoldások között sok minden megtalálható a pisztolytól a bohócig, a pálmafától a karcsú női láb bemutatásáig. A közös mindegyikben, hogy 7 ezek már aszimmetrikus alakzatok. Híven próbálják követni az ábrázolandó motívumot, a funkció azonban ezeknél háttérbe kerül. A 19. század közepéig a szabóollók formája gyakorlatilag kialakult, azon már tökéletesíteni csak a gyártástechnológia változása tudott. A kézimunkaollóknál a század új díszítő anyagokat hozott, a teknőcpáncélt, a gyöngyházat és az elefántcsontot. Az érdekes új és régi anyagok, a metallurgia fejlődése, a gyártástechnológia új lehetőségei, a kialakuló gyáripar új szituációt teremtett. Alig voltak korlátok. A historizmus elővette a régi motívumokat, és az új gyártók gyakran a stílusirányzatokat is keverték. Ilyen jellegű tárgy a gólya alakú olló is. Azt gondolnánk, hogy az ötlet 19. századi, pedig a létrejötte egy évszázaddal korábbi. Akkor készültek ugyanis ezeknek az ollóknak az elődei aranyozott ezüstből. Nem olló volt, hanem csipesz, mely a köldökzsinór elvágására szolgáló vágó-csipeszt jelképezte. Ezt és a 19. századi utódját is ajándéknak szánták gyermekágyas anyáknak. Az ollók esetében a historizmus nem különül el szakaszokra, minden stílusirányzat párhuzamosan fut. Még az első világháborút követően is jelen van. Nemcsak régi korok díszítményeit vette át, hanem a tárgyaknak új funkciót is adott. Például az egyházi formákkal kialakított ollókat konfirmációs ajándéknak lehetett adni, vagy a német uralkodópár képmásával díszített ollót hazafias ajándékként. Az utóbbi ollót a berlini forradalom ötvenéves jubileumára készítették 1899-ben. Hasonló szerkezetű a VII. Edward király és felesége, Alexandra arcmásával díszített olló, melyet Edward 1901 évi trónra kerülése alkalmából gyártottak. Gyakran találkozhatunk Ferenc József császár és felesége képmásával is. A 20. század a formákat és díszítéseket illetően a jugendstillel megnyugvást hozott. Az olló szára és a füle egységet képez. A jellemző lendületes formák, ívelések, folyó szalagok, vonalak, élővilág díszítményei a Jugendstil kínálata. Mindezt azonban annyira mértéktartóan használják, hogy az előző század tobzódása után az olló szinte dísztelennek tűnik. A funkció és a forma egységét kezdik hangoztatni. Sok az egyenes vonal, a tiszta geometriai forma. A fül, mely eddig kerek vagy ovális, legfeljebb belül marad ilyen. Külső vonalvezetésében azonban minden tradícióval szakít. Mindez a harmincas évekig, a Bauhaus megjelenéséig igaz, amikor a maradék díszítmény is eltűnik és csak a forma marad, majd az ötvenes évektől csak a funkció számít. 19
