Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

nyomólapból áll, melynek szintén hornyai vannak. Ezek a hornyok mintegy fogasléc-fogasív formán kapcsolódnak egymásba. Az anyagot a bordák közé téve a nyomólappal rögzítik a hajtássorozatot. Egy másik változata a klasszikus mángorlófához hasonlít. Alsó része bordázott sima felület. Erre helyezték a pliszírozandó anyagot. Felülre egy hosszirányú bordázattal ellátott henger kerül, melyet végiggörgetnek az anyagon. Természetesen mindkét bordázat kialakítása olyan, hogy azok fogakként illeszkednek egymásba. A kalaposipar nagy felhasználója a vasalástechnikának. Gondoljuk csak el, hogy amíg a nyúlszőr vagy gyapjú tompból a kész kalap kialakul, nemcsak simítani, fényesíteni kell, hanem az alakot formázni is kell. A tomp filcszerü szerkezetét „kallózni" kellett, tehát meleg, vizes közegben nyomást kifejteni rá és mozgatni ahhoz, hogy jelentős alakváltozás következzen be. Ehhez, a technológia fázisainak megfelelően, sokféle formájú és méretű vasalóra volt szükség. Ezek egy része hasonlított a vasalóhoz, többsége viszont csak alakos vasdarab volt. A kalaposeszközök általában tömör öntöttvas vasalók voltak, alkalmazkodva a feladat által megkövetelt domború vagy homorú idomhoz. A régebbi darabok indirekt fűtésüek voltak, de a 20. század elején az elektromos fűtés is meghonosodott. Az Elekthermax „Vbő" típusú vasalója függőleges nyélen lévő ovális vasaló volt, melyet a bőr- és a kalaposipar használt. A 60 W teljesítményű eszközt 1923-1950 között gyártották. Használtak olyan vasalót is, mely lényegében egy zsák kavicsból állt. Az 1980-as évek közepén felszámolt budapesti Kalapgyárban például a végvasalásnál a kész kalapot egy faformára húzták és azt zsákolással vasalták. Ez azt jelentette, hogy egy gyöngykaviccsal megtöltött zsákot engedtek a kalap tetejére. Az önmagában alakuló zsák úgy vette körbe a kalapot, hogy saját súlyánál fogva fejtett ki vasalóerőt. Érdekes volt a zsák mozgatása is. A vasalófejek felett transzmisszió forgott, ennek tengelyén vetették át azt a lapos bőrszíjat, melynek egyik vége a zsákhoz volt rögzítve, míg a másik a dolgozó kezében volt. A szíjat megfeszítve a transzmisszió a zsákot megemelte, közben a kalapot gőzölni lehetett, majd a meglazuló heveder miatt a zsák újra a formán lévő kalapra esett. Szőrméhez megint más vasalót kellett használni. Itt meglehetősen kíméletes technológia jöhet csak számításba, ezért fa simítókat használtak, ezeket enyhén felmelegítették és gőzös közegben „vasaltak" vele. Érdekes feladat volt a fűzők vasalása. A halcsontokkal telezsúfolt felületet hagyományos eszközzel lehetetlen volt vasalni. Itt csak azok a nagyon keskeny, „miniatűr" vasalók jöhettek számításba, melyek garantáltan elfértek a halcsontok között. Ez az oka annak, hogy gyakran a kisméretű játékvasalókat „csipkevasalónak" titulálják még aukciókon is. A kisméretű vasaló könnyen megkülönböztethető a játékvasalótól, egyszerűen a nyél méretével. A minden részletében (így a nyélben is) lekicsinyített gyermekvasalók a 19. század elején jöttek divatba párhuzamosan a gyermekvarrógép piacra kerülésével. Feladatuk az volt, hogy a leánygyermekek