Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)
Tóth György: Vasalók
Különleges vasalók Az eddig ismertetett vasalótípusokat tulajdonképpen az alapoknak kell tekintenünk. Az egyes ruhaipari szakmák sajátosságainak megfelelően ugyanis sokféle speciális vasalótípus, céleszköz alakult ki. Természetesen a vasalók gyűjtői nem elégednek meg ennyivel, hiszen az egyes alaptípusokon belül is sokféle eltérő részlet teszi izgalmassá a témát. A gyáripar kialakulása előtt a vasalók egyedi darabok voltak, mindegyik önmagában antikvitás értékű, különösen akkor, ha a történetéről, a készítés helyéről, módjáról, a tulajdonviszonyokról valamit tudunk. De a tömegesen gyártott vasalók is sok feltáratlan ismeretet rejtenek. Azt például tudjuk, hogy az Elekthermax 1961-ben több mint 220 000 darab elektromos vasalót gyártott. Viszont teljesen hiányosak az ilyen jellegű adatok a 19. századból, pedig Magyarország is nagy felhasználó volt. De mindezek mellett talán a legizgalmasabb az alapokba be nem sorolható különleges vasalók területe, mely nemcsak a ruhakészítők, vagy szűkebb értelemben a szabók körét érinti, hanem sok más egyéb szakmát is. Nehéz is ezeket felsorolni. Maradjunk talán a 19. század végi ruházati iparcsoportba sorolt szakmáknál. Ezek: a szabóipar, a fehérnemű- és ágynemű- cikkek gyártása, a férfi és női divatcikkek gyártása, a napernyő és esernyőgyártás, a gyapjú- és nemezkalapok gyártása, a szalmakalapok gyártása, a müvirággyártás és a gőzmosóipar. Mindegyik szakma művelői valamilyen módon vasaltak, és az általuk használt eszközök adott esetben nem biztos, hogy hasonlítanak a mai fogalmaink szerinti vasalókhoz. Nézzünk meg ezekből néhányat. A fodorvasaló, mellyel a már említett körgallérokat vasalták, nagy-nagy műgonddal és időráfordítással, inkább hajsütő vasra, mint vasalóra emlékeztető tárgy. Általában egy csövecske, vagy tömör vasrúd, melyet felhevítenek és viszonylag hosszú nyelénél fogva vasalnak vele. A szerszám elég alkalmatlan arra, hogy egyszerű vasalóalátétre tegyék, ezért hozzá illeszkedő állványon tartják. Az állványon a vasalóprofilt befogadó tartó van, általában csőszerű kialakításban. Nem is egyszerű ezen szerszámok azonosítása, hiszen sok más, egyéb célszerszámról is szó lehet. A 16. századtól kezdve készítettek ilyen eszközöket és talán a korabeli olasz ruházat nyomán nevezik különösen Angliában olasz vasalónak (Italian Iron). A fodorvasalóval nemcsak gallérokat vasaltak, hanem egyéb olyan ruharészleteket is, melyek apró, ismétlődő alakzatot tartalmaztak. A fodorvasalástól csak egy lépés a pliszírozás. A pliszé a fodortól tulajdonképpen csak annyiban tér el, hogy az ismétlődő hajtásokat nem a kész termékbe, hanem varrás előtt az anyagba vasalják, és annak maradandónak kell lennie. Nagyobb tehát a mozgástér, mert egyszerűbben kezelhető az anyag. Az egyszerűbb szerkezetek a fodorvasalóhoz hasonlítanak. Az igazi célszerszám azonban egy tucat hornyot tartalmazó acéllapból és azon legördülő íves