Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

problémát fel lehetne sorolni a konstrukcióval kapcsolatban, de a lényeg mégis az. hogy egy nagy lépés történt a vasalók technikai fejlesztése területén. Az elektromos vasalók üzemeltetése egyszerű és tiszta volt. Hosszú idők problémái oldódtak meg egy csapásra. Emiatt a fejlesztők fantáziája más irányok felé is fordulhatott, többet törődtek az apró részletekkel. Az útivasalóknál például a többcélú hasznosítás érdekében olyan tartókkal, adapterekkel, le- és felhajtható elemekkel egészítették ki a terméket, melyek például teafőzést, hajsütővas felmelegítését tették lehetővé. A korabeli elektromos hálózatok tápfeszültsége nem volt egységes. Ezért az útivasalókat univerzálisra készítették, hogy legalább két, de inkább három (110, 150 és 220 V) tápfeszültségre rákapcsolhatóak legyenek. Magyarországon 1913-tól katalógusokban rendszeresen hirdetik az elektromos vasalót, vagy ahogyan akkor nevezték, a „villanyos" vasalót. Egyenáramra (korabeli szóhasználat szerint „egyforma" áram) és váltakozó áramra egyaránt alkalmasak voltak. A 240-600 watt teljesítményük elegendő volt ahhoz, hogy a 1,5-4 kg súlyú és 140-210 milliméter hosszú vasalókat hőn tartsa, sőt esetleg azzal az anyagot elégesse. Aruk 1903-ban 9-11,30 korona volt. 1920-ban Budapesten megalapítják a Magyar Elekthermax Rt.-t. Már az első katalógusukban is szerepelnek elektromos vasalók. A V5 jelű vasalóba a gyár különleges fűtőteste került, mely két vékony azbesztlemez közötti ellenálláshuzalból állt. A vasaló íves fanyele még a hagyományos vasalókat idézi, de a fűtés módja a legkorszerűbb volt. A V7 típusú útivasaló nagy karriert futott be, 1950-ig gyártották. Ügyes kialakítása folytán a vasaláson kívül főzőlapként és hajsütővas melegítőként is használható volt. A húszas évek közepétől a további fejlesztések középpontjában a vasaló hőmérséklet-szabályozása állt, mert a gyakorlatban a vasalók túlhevültek és sokszor elégették a textíliát. 1925-től már a német vasalókba bimetalt építettek be, mely a beállított hőmérsékletet jól tudta tartani. John A. Spenzer amerikai feltalálónak ez az ötlet sok pénzt hozott. A szerkezetet „gondolkodó" vasalóként hirdették, hiszen a beállított hőmérséklet elérésekor automatikusan kikapcsolt, majd alacsonyabb hőmérsékletnél bekapcsolt. A legnagyszerűbb megoldás a gőzölős elektromos vasaló kidolgozása volt, mely viszonylag későn, 1926 körül jelent meg a piacon. Pedig az ötletet Georg Miller és Hans Elsaesser augsburgi lakosok már 1905-ben szabadalmaztatták (Dr. Hansmartin, 1996). Miután a vasalási paraméterek mindegyikét sikerült egyetlen célszerű szerkezetben, kis méretben biztosítani, így végeredményben a vasaló fejlesztése befejeződött. Legalábbis egy időre.