Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

Spiritusz vasalók A „környezetkímélő" fűtési megoldásra a 19. század közepén számos kísérlet történt. Ezek középpontjában azok a kísérletek álltak, melyek a könnyen illó anyagok, főleg szénhidrogén-származékok gázosításával voltak kapcsolatosak (benzin, kerozin, petróleum, spiritusz). Mindegyiket megpróbálták vasalóra alkalmazni, de a gyakorlatban végül is a „légszesz", a spiritusz győzött. A spirituszlánggal való vasalófűtés ötlete, mely Amerikából származik, a 19. század közepén Európában is megjelent. 1847-1949 között volt a fénykora. A vasalóba spirituszégőt szereltek, mely a fűtőanyagot először elgázosította, majd ez a gáz égett a vasaló belsejében lévő 8-12 fúvókában. A tartályból a vasalótestbe vezető csőben pamutból készült kanóc volt, mely megakadályozta, hogy folyékony spiritusz kerülhessen a fúvókába. Mivel az üzemanyagtartályt a vasalóra kellett szerelni, így az viszonylag szerény méretű lehetett, és ez a vasaló működőképességét időben korlátozta. De így is egy teljes órán keresztül lehetett vele dolgozni. Németországban a Feldmeyer cég 1895-től 1904-ig több szabadalmi bejelentéssel védte technikai megoldásait (Strobel, 1983). A sikeres vasalótípus részleteire nemcsak Amerikában, de számos európai országban tucatnyi szabadalmi bejelentés született. A fából készült nyelet, illetve a kezet hővédő lemez védte, mely egyben lehetőséget adott díszítésre is. Különösen gyakran csinosították az öntött felületet virágmintával. Magyarországon is sokfelé gyártották és árusították. A Győrffy-Wolf Fémárugyár Rt. termékei között 1913-ban több típus is szerepel. A korabeli elnevezés szerint ezek voltak a légszesz-vasalók: 2-3,3 kg súlyban kínálták, 7,8-8,2 korona volt az áruk, nikkelezve (korabeli szóhasználat szerint „alanyozva") drágább volt (8,7-9 korona). Hatvan fillérrel többe került, ha valaki szabályozó szeleppel szerette volna megvásárolni. A spirituszvasalókat előszeretettel használták útivasalóként. A 20. század elején az útipoggyászhoz a vasaló is hozzátartozott. A „Ducette" vagy „Bügolette" néven ismertté vált pici vasaló nyele alatt a vasalótest tepsiszerű részébe öntötték a spirituszt és azt egyszerűen meggyújtották. Néhány perc alatt az elégett spiritusz annyira felhevítette a vasalót, hogy azzal dolgozni lehetett. A vasaló nyelét vagy porcelánból, vagy fából készítették. Az utóbbi esetben egy fémlemezzel kellett azt a lángtól védeni. Érdekes végiggondolni, hogy a forró nyelű kissé kormos vasalóval milyen munkát lehetett végezni. Ezzel együtt nyilván használható volt, mert a „Bügolette" kis mérete miatt a kalaposok kedvelt vasalóeszközei közé tartozott. Ausztriában több cég is gyártotta (Haardt und Krügel, Meta és Bécsben a Wawrina &Co.) A kisméretű állvasalókat a útivasalóhoz illeszkedő dobozban, vagy csinos kis bőröndben tartották, és a vasaló mellé az összes szokásos egyéb kellék is bekerült, így a spirituszos üveg, a vasalóalátét és az előmelegítő is. Ez utóbbi