Méri Edina szerk.: Textil-és Textilruházati Ipartörténeti Múzeum Évkönyve (XI) 2003 (Budapest, 2003)

Tóth György: Vasalók

Ettől függetlenül nagyon népszerű volt, és még a 20. században is használták, elmaradott területeken pedig nem kizárt, hogy most is nélkülözhetetlen eszköz. A technikai megoldások között voltak olyanok, melyek a vasalás technológiájával függtek össze, mások a vasaló konstrukciós elemeit érintették, és voltak divatjegyek. A technológiai vonatkozású változatok közül érdemes kiemelni az úgynevezett hideg orrot. Ezt különösen a francia és holland szenes vasalóknál találhatjuk meg. Lényege, hogy a vasaló talplemeze szélesebb, mint a vasalótest maga és ezt a peremet az orr tartományában megnyújtják. Ezáltal ebbe a felületrészbe már kevesebb hő jut el, így az hidegebb, mint a többi felület. Ezzel a ,hideg" heggyel sietség nélkül lehetett fodrok szétvasalásánál a vasalandó anyagot igazgatni anélkül, hogy a vasalónő megégette volna a kezét. A konstrukciós elemeket illetően az első helyen a szellőzés különféle megoldásai szerepelnek. A korai 18. századi szenes vasalók szellőzését egyszerűen oldották meg: a vasalótest oldalfala és a fedél között réseket hagytak szabadon. Méretük és elhelyezkedésük tapasztalati alapon született. Ez azonban önmagában nem biztosított folyamatos átszellőzést, így kevés oxigén jutott a parázshoz, tökéletlen volt az égés és a vasaló hamar lehűlt. Rájöttek viszont, hogy ha alul is szellőzőnyílást nyitnak, akkor határozott levegőáramlási út alakul ki. A jól megszerkesztett vasalóknál elöl, alul lépett be a levegő és felül, hátul lépett ki. Az alsó szellőzőnyílások általában kör alakú lyukak voltak, míg a felsőt a fedél és a vasalótest illeszkedésénél kialakított nyílások adták. Külön problémát jelentett az, hogy a szellőzőkön keresztül se a hamu, se a parázs ne tudjon kiesni. A szellőzőnyílások méretét ezért nem lehetett egy határon túl növelni. Valamennyire segített ezen a „szellőzőszem" bevezetése. A normál állású szem (íves rész felül) elég jól visszatartotta a parazsat, de a hamu ellen nem védett jól. Jobb volt a magyar Fagler család által készített vasalóknál használt megoldás, melynél téglalap alakú nyílások voltak és azokra belülről egy távolságtartó lemezt szegecseltek. A rostély kialakítása a folyamatos égés miatt fontos. Lényeges volt ugyanis, hogy a hamu mindig alulra kerüljön és így ne tudja elfojtani az égést. Ennek biztosítására a rostélyt a „korszerű" modelleknél mozgatni is lehetett. Az égésterméket, illetve a rostélyt többnyire a vasaló talpán, vagy fedelén keresztül lehetett eltávolítani. Olyan megoldás is létezett, hogy a vasalótest három egymástól elnyíló részből állt. A testtől felfelé nyílt a fedél - ezt a szén behelyezésekor emelték fel -, lefelé pedig a talp a rostéllyal. Az utóbbi szolgált a hamu egyszerű és gyors eltávolítására. Ez volt az úgynevezett „Vulkán" vasaló. A fedél nyitása, zárása, annak rögzítési módja számtalan variációt szült. A fedél általában hátrafelé nyílt, de ismertek más megoldások is, például az oldalra nyíló változat. Abban mindegyik megegyezett, hogy csuklópánton